Befejező rész - Nélküled

*YoonGi*

-Elcseszted, nagyon.-mondja.

-Tudom.

-Nem velem. - fordul felém. - TaeHyunggal. Kemény voltál vele.

-Megérdemelte.

-Nem az ő hibája volt. Bocsánatot kell kérned.

-Sejtettem. -sóhajtok fel.

-Tervezd meg előre.-mosolyog- Nem vagy túl jó a rögtönzésben.

-Köszönöm szépen. Nagyon köszönöm.

-Igazán nincs mit.- bólogat.

-Szóval...Hogyan fogunk itt átmenni?-nézek le a szakadékra.

-Fogalmam nincs, de vigyázz magadra.

Alig hagyják el a szavak száját, lába megcsúszik és zuhanni kezd. Ijedten kapok keze után, mintha csak a saját életem múlna rajta. Tulajdonképpen így is van. Hiszen ő az életem, nincs senki másom rajta kívül. Szorosan tartom törékeny kezét, amit sikeresen elértem. Próbálom felhúzni, de esélyt sem látok arra, hogy ez sikerülni fog. A szikla alattam omladozni kezd, és ha nem találok ki hamarosan valamit, mindketten meghalunk. 

EunBi lemondóan rám pillant, majd szabad kezével enyémhez nyúl.

- Ne! - rázom meg kétségbeesetten a fejem - Kérlek, ne! Nem veszíthetlek el!

- Túl kell lépned rajtam, YoonGi! Már nem lehetek melletted.

- Fejezd be! - kiáltok rá. - Nem fogom hagyni, hogy meghalj!

- Hát tényleg nem érted? - nevet fel. Mégis mi olyan rohadt vicces ebben a helyzetben? - Halott vagyok,YoonGi!

- Te.. Tessék? 

Mire észbe kapok, keze kicsúszik enyém közül és már csak vér fagyasztó sikolyát hallom, majd pár másodperccel később minden csendes lesz.

EunBi!-üvöltöm nevét, majd takarómba csavarodva pattanok fel az ágyamban. Idegesen pillantok körbe a szobában. Csak álom volt.

A halála óta ilyeneket álmodok. Minden egyes álmomban meghal, azzal a kivétellel, hogy sohasem úgy, ahogyan valójában történt. Én pedig minden egyes alkalommal összetörök legbelül. Képtelen vagyok elfogadni, hogy már nincs többé. Talán ezért álmodom folyton ugyanazt... Hogy végre feldolgozzam, nélküle kell folytatnom az életem. 

Még mindig remeg a kezem. Rossz álom volt.

Ma lesz EunBi temetése.

A fiúk már a nappaliban várakoznak. Mindenkit nagyon megrázott ez az egész. Egy meghatározó személyt vesztettünk el, és ez nagyon kiábrándító.

Pár perccel később a fiúk úgy döntöttek, hogy lemennek a kocsihoz. Én még rendbe szerettem volna hozni magam, így megrohamoztam a fürdőszobát.

Már épp nyitottam volna meg a csapot, mikor szipogás csapta meg a füleimet. Megfordulva Jungkookot pillantottam meg. Szemei vörösek voltak, sápadtnak tűnt és az ingje is gyűrött volt.

-Jól vagy Kookie?-ülök le mellé.

-Nagyon hiányzik.

-Tudom, nekem is. -erőltetek egy mosolyt magamra - De össze kell magad szedned, ő sem akarja, hogy ilyen legyél.

Válaszként csak egy kis bólogatást kaptam, majd pár perccel később elindultunk a fiúk után.

Az út csendesen telt, senki nem szólalt meg. Mindenki nagyon feszült volt. Gyomrom görcsbe rándult, kezem izzadt, fejemben pedig millió dolog cikázott.

Nem akarok elmenni, mert ha elmegyek, ha elfogadom a tényt, akkor tényleg halott lesz.

Tehát elől ülünk.

Nyitott a koporsó. EunBi koporsója fehér, arannyal szegélyzett. Mellette nagy halom fehér rózsa. Innen érzem az illatát. Ez volt a kedvence. Émelyítő illattal tölti be az egész helységet. Felfordul a gyomrom.

Nem hallom mit mondanak, elvesztem a saját gondolataimban. Valószínűleg azt ecsetelik, hogy mennyien szerették, milyen tehetséges volt, és hogy milyen bátor volt.

Hülyeség.

Egyáltalán nem ismerték. Nem látták őt szenvedni, ők nem látták azt, amit én nap mint nap. Undorítóak.

Kezem ökölbe szorul, de mielőtt bármit is csinálhattam volna, eszembe jutott EunBi.

Ez most róla szól. Nem tehetem tönkre a temetését. Ő nem ezt érdemli.

Így inkább csendben tűrtem a hazugságaikat.

De ezek már nem számítottak. Mert mi éltünk, EunBi viszont halott volt.

12.rész- Keserű mosoly

*YoonGi*

Nem tudtam semmi mást kinyögni a nevén kívül. Lábaim mintha saját maguktól mozognának, indultam meg az ajtó felé.
Semmi másra nem tudtam koncentrálni, csak arra, hogy bármelyik percben meghalhat EunBi. Ösztönösen kaptam kabátom felé, majd az ajtót kicsapva, kezdtem el szaladni a kórház felé.

Lassan negyed órája futok megállás nélkül, de még mindig elég messze vagyok a kitűzött céltól. Kezdek fáradni, oldalamat is fájlalóm, így inkább leintek egy taxit. Amilyen gyorsan csak tudom, diktálom le neki a címet. Pár perc múlva meg is érkezünk. Utamat kifizetve, rohanok be a hatalmas épületbe. Recepcióshoz sietve tudakolom ki, hogy mégis hol találhatom szerencsétlen lányt.

Örült módon kezdek el futni a kiadott szoba felé, de mikor végre valahára ott vagyok, egyszerűen lefagytam. Minden önbizalmam elszállt, és a félelem váltotta fel.
Féltem attól, hogy úgy látom, amire még nem vagyok felkészülve.
Fáradtan rogytam le az ajtó elé, majd kezemet arcomba temetve próbáltam erőt gyűjteni.
Miután kissé lenyugodtam, feltápászkodtam, és megragadtam a kilincset. Mielőtt belépnék egy nagy levegőt veszek, majd a kilincset lenyomva lépek be, a szürke kórterembe.

Gépek idegesítő csipogására figyelek fel, majd TaeHyung szánalmas alakját pillantom meg. Hirtelen elönt a düh, majd olyan gyorsasággal termek mellette, hogy még magamat is megleptem. Minden józan gondolatom eltűnt, így karját megragadva rántom fel. Forr bennem a düh, ha tehetném, már halott lenne a gyerek. Egy hatalmas pofont lekeverve neki, kezdek megnyugodni. Remegésem még mindig nem enyhül, és még mindig legszívesebben agyonütném. NamJoon toppan be a kórterembe, majd mellettem teremve, fogja meg vállam.
-YoonGi, te ennél jobb vagy. Engedd el.-pihenteti meg kezét vállamon.
Szorításom enyhülni kezd, majd kis idő után elengedem.
NamJoon jobbnak látta, ha TaeHyung inkább nincs a közelembe. Végre valamiben egyetértünk.

EunBire pillantok. Mindenhol gépek, csövek, infúzió. Reméltem, hogy esz elég időm erre felkészülni. Ágya mellé húzok egy széket, majd leülök. Olyan törékeny és sebezhető így. Sosem volt az a csendes lány, ezért is olyan nehéz így látni őt. Mindig mindenkinek jót akart, és végül ez lett a veszte. Kezét megszorítva, próbálom magamban tartani a sírást kisebb, nagyobb sikerrel.
-Kérlek,EunBi.-szólalok meg rekedtes hangon - Nem hagyhatsz itt! Szükségem van rád.

Nagyot sóhajtva lépek ki a kórteremből. NamJoonék egész végig az ajtó előtt ücsörögtek, majd mikor meglátnak egyszerre pattannak fel. Fejemet megrázva, dobom le magam egy székre. Fogalmam nincs mit tehetnék, az orvosok szerint már a reggelt sem fogja túl élni gépek nélkül. Szülei pedig nem hajlandóak bejönni, így nem fogják gépen tartani. Jin lépett közelebb hozzám, majd elém guggolt.
-Jól vagy?-simítja végig vállam.
Bólintással közlöm neki, a nyilvánvaló hazugságot. Nem faggat tovább, tudja, hogy nem tudna segíteni most.
Inkább visszamegy Jungkookhoz. Szegény gyerek azóta ott zokog, mióta bent vannak. Nagyon kőtödött EunBihez. Bár, itt szinte mindenki, de őt viselte meg a legjobban.

Mindenki egyesével köszön el tőle. Legelőször Jungkook ment be, bár ez nem volt a legjobb ötlet, mivel úgy kellett NamJoonnak és Jinnek kihoznia, majd Kookiet követte TaeHyung, ami egyáltalán nem volt kedvemre való, de szerette EunBit. Nem tilthatom meg neki. Őt követte Jin, NamJoon, Jimin és HoSeok. Én maradtam utoljára. Miután Jin hazament Jungkookkal, HoSeokkék pedig elmentek a büfébe, egyedül maradtam. Be kell mennem elbúcsúzni tőle, de semmi erőm nincs már hozzá. Belefáradtam. Nem tudnék nélküle élni, de ha most nem köszönök el tőle, megfogom bánni. Nagyot sóhajtva pattanok fel, majd elvonszolom magam az ajtóhoz.

Nagy levegőt véve, lépek be a sötét szobába.
Mellette lévő székre ülök le, majd fejemet lehajtva gondolkodom azon, hogy mit kellene neki mondanom. Aztán hirtelen bevillan. Villám gyorsan kapok kabátom zsebéhez, majd abból kikapva a kis dobozkát, nevetem el magam.
-Tudod EunBi, nem így terveztem odaadni.-keserű mosoly fagy az arcomra.- Nem volt elég bátorságom ehhez soha, pedig már két éve erre készülök. Ezért jöttem vissza Japánból is, csak hát, nagyobb volt a felfordulás, mint ahogy én azt gondoltam. -dobozka tartalmától, csak még jobban elkeseredem.- Sajnálom, hogy így alakult, de tudnod kell, hogy mindig szeretni foglak, EunBi. Bármi fog történni, én mindig emlékez...-hangom elcsuklik, és akaratom ellenére is zokogni kezdek, így nem folytatom tovább.

Kezére húzva a gyűrűt, puszilom meg homlokát, majd az ajtó felé kezdek sétálni. Mielőtt kiléphettem volna, hangos csipogásokra eszméltem fel.

11.rész- Minden megváltozik?

Biztos talaj volt eddig a lábam alatt és sohasem gondoltam volna. hogy ez bármikor megszűnhet. Most mégis azt érzem, hogy már senki sem tudd felkaparni, ebből a nyomorúságos életből.

Az orvosok szerint, a depresszió a rák velejárója. Szerintem ez hülyeség. Csupán csak a tudat, hogy bármikor meghalhatsz, egyszerűen felfoghatatlan. Nem tudja senki milyen attól rettegni, hogy bármelyik percben meghalhat, és őszintén, senkinek nem kívánom, hogy ezt megtudja.
Nevetséges az egész helyzet. Nem mehetek le a sarki boltba, csak azért, mert egyik percről a másikra megváltozott minden. Hát nem vicces ez a helyzet?
Most tűnt fel, hogy mióta eljöttem otthonról, a jó kedvem igazán megfogyatkozott. Lehet hagynom kellett volna, hogy Jungkook elkísérjen.


Nagyot sóhajtva lépek be kedvenc parkom kapuján. Olyan csendes minden, pedig még csak délután kettő van.
Gondolataimat elhessegetve sétálok a parkhoz tartozó tóhoz. A hideg őszi levegő csap meg, és mivel csak egy vékonyka szoknya van rajtam, így kicsit fázni kezdek, de ha már idáig eljöttem, nem fogok visszafordulni. Lépéseimet megszaporázom a híd felé, de rögtön megállok, mikor egy ismerős alakot pillantok meg.

Taehyungot megpillantva kissé rossz érzésem lesz, majd mikor a férfi, akivel eddig heves vitában volt, hirtelen fegyvert ránt, elvesztem a józan gondolataimat, és azonnal szaladni kezdek. Miután felértem a kissé keskeny hídra, Taehyung vállát megfogva rántom magam mögé, majd egy hatalmas durranást hallok.

Szörnyű fájdalom járja át egész felsőtestem, miután térdeimet megérinti a biztos talaj, ösztönösen kapok mellkasomhoz. Mintha valami baba lennék, úgy esek össze. A tehetetlenség gondolatától majd' megörülök.
Taehyung aggódó tekintetével találom szemben magam, majd nevemet hallom, de ebben már nem vagyok biztos. Válaszolni szeretnék neki, hogy minden rendben és ne aggódjon, de a hirtelen jött fájdalom enyhülni kezd, és minden elhomályosul.

*Jungkook* 

-Noona elment, és még csak azt sem hagyta, hogy vele tartsak. Olyan igazságtalan!-teszem karba kezem, majd lebiggyesztem a szám.
-Jaj, kicsi Kookie. Nem lóghatsz a nyakán folyton, neki is kell egy kis tér.- csatlakozik hozzánk nevetve YoonGi.
Mielőtt visszaszóltam volna neki, megcsörrent a telefonja, és mosolyogva felvette.
Ezt még vissza kapod Hyung!

Mindenki kérdőn tekint rá, hisz előbbi jókedvének nyoma sincs, arca elsápadt, és egy szót sem tudd kinyögni. Hiába próbálkozik megszólalni, csak valami értelmetlen nyögések hagyják el száját.
Pár perc múlva összeszedi magát, majd megszólal.
-EunBi...

10.rész- Rossz hír

Ma lesz az első kontrollom. Igazából nem gondoltam arra, hogy ennyire rettegni fogok ettől a naptól. Az elejétől kezdve tudtam, hogy megfogok halni és az igazat megvallva örültem is neki, hisz nem volt senkim. Most mégis, nem akarok meghalni. Visszakaptam YoonGit, a fiúkat, és még TaeHyungot is megismertem. Épp ezért, figyelj most rám rák! Hagyd, hogy én nyerjek. Életben kell maradnom a fiúk miatt. Muszáj velük maradnom!
A rendelő előtt állva, még jobban tele lett a gatyám. Nagyon félek. Egyedül kell ezt végig csinálnom.

Nevemet meghallva, lépek be a szűkös kis orvosi szobába. Igazából -a fehér falakon kívül- egész otthonos ez a hely. Nagyon sok növény díszíti, az íróasztal barna és a többi bútor is. A falakon tájképek lógnak, de egy-két családi kép is megtalálható. Doktor úrral szemben foglalok helyet, csend van. Fogalmam sincs, hogy mit gondoljak. Ilyen jó lett az eredményem vagy ennyire rossz lett?
-Kang kisasszony -pillant rám- nagyon sajnálom. El kell kezd...

Innentől minden kiesett. Nem érdekelt, hogy mit kell el kezdenem, nem érdekelt, hogy be kellfeküdnöm, nem érdekelt, hogy milyen tüneteim lehetnek, az pedig végképp nem érdekelt, hogy mennyi időm van még hátra a kemoterápiával. Csak arra tudtam gondolni, hogy magukra fognak maradni a fiúk. NamJoon nem fog tudni felhívni, ha nem tudja kezelni a fiúkat. Jimint nem tudom kiosztani, ha valami orbitális hülyeséget csinál. Jinnek nem tudok segíteni a házimunkában, így rá fog maradni minden. Jungkook még annyira fiatal, szüksége van valakire, erre én is magára hagyom. TaeHyung, akivel bár mostanában nem ápolom a legjobb viszonyt, mégis, annyira fontos lett. HoSeok, aki néha az idegeimre megy a hülyeségeivel, de annyira aranyos tud lenni. És végül YoonGi, szerelmem, annyira sajnálom, hogy elfoglak hagyni.

-Elnézést, EunBi.-nézek rá orvosomra- Tudom, hogy ez most nehéz időszak, de figyelnie kell rám.

Nem foglalkoztam vele. Fogtam magam és egyszerűen kisétáltam a rendelőből. Nem érdekelt semmi. A fiúkkal akarok lenni, amíg még lehet. Könnyeim automatikusan útnak indulnak, majd a földre rogyok, mit sem foglalkozva  azzal, hogy a kórház folyósóján  vagyok, és bárki erre jöhet.
-AZT AKAROM, HOGY VÉGE LEGYEN!-kezdem el ütni a padlót- A régi életemet szeretném.-suttogom.

Dühömet kontrollálva, keltem fel a hideg padlóról, majd zokogva elindultam haza.
Miért pont én? 19 éves vagyok, alig éltem. Az álmaimat sosem fogom tudni megvalósítani. Meghalok, majd pár év múlva, már nem is fognak emlékezni rám. Ilyen az élet. Megszületünk és meghalunk, de mégis, azt hittem, hogy nekem valamivel több fog jutni, mint ez a 19 év. Pár éve, ha valaki azt mondta volna valaki, hogy én rákos leszek, valószínűleg arcon röhögve ott hagytam volna.
Két kezet éreztem meg a vállamon, majd NamJoonnal találtam szemben magam. Mégis mit keres itt?

-Mi lett az eredményed? -néz szemeimbe- Mondd, hogy örömödben sírsz.
-É-én annyira sajnálom, NamJoon.- hajtom le fejem.
Legidősebb barátomnak egy könnycsepp folyik végig arcán, majd azt letörölve, ölel magához.
-Átvészeljük, oké? Erős lány vagy, le fogod győzni.-simogatja fejem.
-Honnan tudtad meg?-nézek fel rá.
-Az alap szitut YoonGi mondta el, a mai napot pedig a naptáradban láttam.
-Spicli.
-El kell neki mondanod, EunBi.
-Tudom.

A hazavezető út elég csendesen telt. Nem tudtam, hogy mit mondjak neki, és ezzel szerintem NamJoon is így volt.
Az ajtón belépve, Yoongi fogadott. Karjait derekam köré fonta, majd szorosan átölelt. Annyira jó kedve van. Nem szeretném ha szomorú lenne. Nem szeretném itt hagyni.
-Hol voltál? Hiányoztál.-puszil bele nyakamba.
-YoonGi, beszélnünk kell.
Sosem gondoltam, hogy ez a pillanat is befog következni. Nem gondoltam, hogy visszajön, azt pedig végképp nem, hogy újra együtt leszünk. Most mégis, itt ülünk az ágyon, és fogalmam nincs, hogy hogyan mondjam el neki, hogy már csak pár hónapom van.
-YoonGi, megfogok halni...
-Persze, idővel mindenki, életem.-neveti el magát.
-Nem, komolyan mondom. Ma voltam kontrollon. Nagyobb lett a dagan...-csuklik el hangom.
Nem válaszol, csak az földet nézi. Még csak rám sem pillant. Most rontottam el mindent.

9.rész-Zavarban vagy?

-YooonGi, - nevetem el magam- így nem fogunk beférni az ajtón.-kezdem el ütögetni a hátát.
-Nyugalom, ura vagyok a helyzetnek.-neveti el magát ő is.
-YoonGi, tegyél le!-parancsolok rá, de nevetésem miatt kicsit sem tűnök komolynak.
-Megjött a gerlepár.-kiabálja el magát Jungkook.
YoonGival egymásra néztünk, majd szép lassan elengedett, így letudtam mászni a hátáról. Az egész csapat minket nézett, és ha ez nem lenne elég, még TaeHyung is itt van. Mivel rettentő kínosan éreztem magam, beültem HoSeok és Jimin közé. A fiúk előre hajoltak, és minden szem pár rám szegeződött. YoonGi persze lelépett, mielőtt még őt kezdték volna faggatni. A kis spicli.

-Mi az? Miért néztek így?-hajolok én is előre.
-Mi történt?- húzza mosolyra száját Jungkook.
-Hogy-hogy mi történt?-pislogok nagyokat.
-Együtt vagytok végre?-néz rám Jungkook csillogó szemekkel.
TaeHyungra néztem, még csak rám sem nézett eddig, de erre a kérdésre már ő is felpillantott. Szép volt YoonGi. Itt hagytál 6 emberrel, akik arra kíváncsiak, hogy újra együtt vagyunk-e. Hazudni nem hazudhatok a fiúknak, mivel előbb vagy utóbb úgyis kiderülne. De TaeHyungot sem akarom megbántani. De hé, várjunk csak. Tae a barátjának tekint, nem? Akkor ennek biztosan örülni fog! Én hülye.

Nem szólaltam meg, csak bólintottam, mire hatalmas kiabálás tört ki.
-Noona, én már akkor tudtam, hogy összefogtok jönni, mikor beléptetek az ajtón.-ölelget meg Jungkook.
-Hol van ez a mihaszna gyerek?-utal YoonGira HoSeok.
-Hát azt én is szeretném tudni.-suttogom.
Ebben a pillanatban Jimint vettük észre, amit épp próbálja YoonGit betuszkolni a nappaliba. Elég vicces látvány volt, mivel Jimin két fejjel kisebb, mint YoonGi, viszont sokkal erősebb.
-Suga!-kiálltok rá, de tettemet egyből megbánom, mikor realizálom magamba, hogy mit mondtam. A fiúk abbahagyták a civakodást, és rám néztek. Úr isten! Mekkora egy idióta vagyok.
-Suga?-húzza mosolyra ajkait YoonGi.-Rég hívtál már így.
-É-én most inkább megyek.-veszem szobám felé az irányt. De sajnos arra nem gondoltam, hogy YoonGi utánam jön.

Mire megpróbáltam volna magamra zárni az ajtót, addigra már szó szerint, berontott a számomra biztonságot nyújtó helyre, ami így egyáltalán nem tűnik olyan biztonságosnak. EunBi, mibe keverted már megint magad?
-Csak nem zavarban vagy?-neveti el magát.
-É-ÉN NEM!-kiabálok rá.
-Oké, oké. Akkor esetleg -lép közelebb hozzám- mi lenne, ha csinálnánk valamit?
Mitől lett hirtelen ilyen meleg? Ki kellene nyitom a ablakot. Igen, elég fülledt itt bent a levegő.
-EunBi?-karolja át derekam.
-Tessék?-pillantok rá.
-Mit szólnál hozzá, ha megünnepelnénk, hogy újra együtt vagyunk?-puszilja meg nyakamat.
Hirtelen érintése miatt, kirázott a hideg, amit észre is vett, ugyanis egy aranyos kuncogás hagyta el száját.Válaszolni már nem tudtam kérdésére, mivel keze időközben le vándorolt combomra, majd engem felkapva, nekitolt a falnak. Szája megérintette enyémet, de nem csókolt meg, így rajtakapva az alkalmon, csaptam le ajkaira.

Épp levette a pólómat, mikor valaki  berontott a szobába. YoonGi egyből reagált, így miután letett,  elém állt, hogy eltudjon takarni, ugyanis még mindig póló nélkül voltam.
-HÜLYE VAGY, HOSEOK?-ordít rá YoonGi.
-Én nem tudtam, hogy ti itt éppen...
-TALÁN KOPOGNI KÉNE!
-Shh! Megfogják hallani a többiek.- fogom meg barátom kezét.
-Mi ez az ordibálás?-lép be NamJoon.
-Remek! NamJoon, menjetek ki!-néz rá YoonGi.
-Hyung, mi a baj?-toppan be Jungkook is.
-Épp sexelni akartak.-jelenti ki HoSeok.
-TE NORMÁLIS VAGY?-csapja fejbe YoonGi, a mi kis reményünket.
Kínomba már nem tudtam mit csinálni, így YoonGi hátára hajtottam fejem, és reménykedtem benne, hogy mi hamarabb eltűnnek innen.

Szerencsére NamJoon gyorsan megértette a helyzetet, így kihessegetett mindenkit a szobából. YoonGi felém fordult. Rá néztem, majd meglátva arcát, egyből kifakadt belőlem a nevetés. Szegénykém olyan fanyarú arcot vágott, hogy egyből megsajnáltam. Mosolyogva dőlt rá vállamra.
-Miért pont most?- neveti el magát.
-Be kellett volna zárnunk az ajtót.- simítok végig hátán nevetve.
-Utólag mindig okosabb az ember.-böki meg az oldalam.
-Já', te is gondolhattál volna erre!
-De én rád gondoltam.-érinti meg arcom.

8.rész - Tessék?

Reggel iszonyatos fejfájásra keltem, és egy kicsit émelyegtem is. Így amilyen gyorsan csak tudtam, kiszaladtam a fürdőbe, hogy könnyítsek magamon. Azt hittem hogy elmúltak a tűnetek, és jobban vagyok. Hát nem így történt. Szörnyen gyengének éreztem magam.
Kifelé menet, szinte lábujjhegyen mentem vissza a szobába, nehogy felkeltsek valakit. Nem szeretnék magyarázkodni, és egyenlőre még az igazságot sem szeretném elmondani a fiúknak. Csak teher lennék nekik.
-Jobban vagy?-áll elém YoonGi.
-Hogy - hogy fent vagy ilyen korán?-pislogok rá nagyokat.
-Kérdésemre válaszolj EunBi. Vissza kellene menned a kórházba.-néz rám.
Megrázom a fejem.
-Jól vagyok, csak egy kis rosszullét. Ezzel a kórházban sem tudnak mit csinálni.- mosolyodom el.
-Biztos jól vagy? Aggódom érted. Nagyon sápadt vagy.-érinti meg arcom.
-Ühüm, minden oké.-ölelem át.
-Nem szeretnéd elmondani a fiúknak, ugye?
Megrázom a fejem.

NamJoon kiabálására lettünk figyelmesek. Kimentünk a szobából, majd egyenesen a nappaliba sétáltunk. Mi lehet a gond, ilyen korán?
-Gyerekek, új lakótársunk lesz. Legyetek vele normálisak.-néz végig a társaságon.
Nem látom a fiút, ugyanis mindenki előttem áll, és hála ennek  a fránya alacsony termetemnek, hiába is próbálkozok. Kisebb előre tolakodás után, inkább elszeretnék süllyedni a földbe. A fiú mintha szellemet látott volna, úgy néz rám, és szerintem az tekintetem sem lehet valami bizalom gerjesztő, ugyanis NamJoon mellém lép, és megérinti a vállam.
-Valami baj van, EunBi?
Hiába szeretnék megszólalni, egy hang sem jön ki a torkomon. Könnyeim újra maguktól indulnak el, és hiába próbálom visszatartani, csak egy nevetséges szipogást hagy maga után.

TaeHyung előre lép, és  szorosan átölel. Rettentően szégyellem magam, hogy elfelejtettem, és még csak nem is kerestem, hiszen ő volt velem, amikor a legrosszabb volt.
-T...Tae, én annyira sajnálom.-szipogok.
-Semmi baj. Már itt vagyok.
Egy kezet éreztem meg derekamon, majd arra eszméltem fel, hogy valaki maga mellé ránt.
-Y...YoonGi.-nézek rá.
YoonGi rám sem néz, egyfolytában TaeHyungot figyeli, aki szintén nem hátrál. Miért érzem azt, hogy ebből még baj lesz?
-Megértem, hogy te voltál vele, amíg én nem voltam itt, és kösz, hogy vigyáztál rá. De már itt vagyok. Velem van, és örülnék, ha ezt felfognád.
Hirtelen megszólalni sem bírtam. Mi az, hogy vele vagyok? Tudtom szerint nem beszéltük meg, hogy mi a helyzet kettőnkkel.
-YoonGi, semmi ilyenről nincs szó.-próbálom a szoba felé tolni, de meg sem mozdul -YoonGi, az Isten szerelméért, gyere már.-tuszkolom be a szobába.
-Jaa', most meg mi van?-áll a lehető legközelebb hozzám.
-Mi az, hogy veled vagyok? Eszednél vagy?- kiabálok rá.
-Miért, nem?-pislog rám nagy szemekkel.
-Aish, ne nézz már rám így.-takarom el az arcát- Tudtom szerint nem beszéltünk meg semmit kettőnkről.
-Oké, akkor mostantól velem vagy. Meg is beszéltük.-nyissa ki az ajtót.
Mielőtt még ennyivel itt hagyott volna, berúgtam előtte az ajtót, és neki támaszkodtam.
-Min YoonGi, ne hidd azt, hogy ennyivel el van rendezve!
-Bogaram, talán te nem szeretsz már?-támaszkodik meg fejem mellett.
Sosem voltam az a tipikus lány, aki minden fiú közelségétől zavarba jön, YoonGi mesterien értett ahhoz, hogy hogyan hozzon zavarba. Pár éve ez a közelsége fel sem tűnt volna, most viszont talán még soknak is tartom.
-É...Én ilyet nem mondtam!
-Akkor nem szeretnél velem lenni? Erről van szó?-hajol közelebb.
Megrázom a fejem.
-Hát akkor?-néz szemembe.
-Mintha NamJoon hívott volna!- kiáltom el magam, és amilyen gyorsan csak tudtam, ragadtam meg a kilincset és futottam ki a nappaliba. Jungkook és HoSeok közé pattantam be.
-Noona, valami baj van?-fordul felém a legfiatalabb.
Ijedten fordulok felé.
-Dehogyis!
YoonGi rontott be a szobába, gondolom utánam futott. Lihegve támaszkodott meg térdén, majd rám nézett. Rá se mertem nézni, csak a falat bámultam. Istenem, mindig jó voltam hozzád, segíts rajtam!
-EunBi, beszélhetnénk?-szólalt meg YoonGi.
-Nem érek rá!-bámulom továbbra is a falat.
Nem nyaggatott tovább. Lépéseket hallottam, majd egy hatalmas ajtó csapódást. Lehajtottam a fejem és felsóhajtottam. Gratulálok EunBi, ezt most jól elcseszted. Felálltam, felvettem a cipőmet, és az ajtó felé vettem az irányt.
-Biztos utána akarsz menni?-fogta meg a kezem Jimin.
Bólintottam.
-Elkísérlek. Tudom, hogy hová mehetett.

Csendben sétáltunk egymás mellett. Jiminre pillantottam, aki zsebre tett kézzel ment. Rám pillantott, majd megszólalt.
-Mi van most veled és YoonGival?
-Nem tudom.-rántom meg a vállam.
-Tudod, mikor megismertétek egymást, teljesen megváltozott, viszont jó irányba. Kevesebbet járt bulizni, sokkal elegánsabban öltözött, és jobb kedve is volt. És persze az egyéjszakás kalandjai is megszűntek. Mintha kicserélték volna.
-Tényleg?-bámultam rá nagy szemekkel.
Bólint.
-Figyelj, nem tudom, hogy mi van köztetek TaeHyunggal, de ismerem YoonGit. Ha közelebb kerülnél a sráchoz, teljesen magába zuhanna.
-Nincs semmi köztünk.-suttogom.
-Megérkeztünk. Menj csak be. Rám innentől nincs szükség.-mosolyodik el.

Furcsa érzés fogott el. Utoljára akkor jártam ezen a helyen, mikor YoonGival összejöttünk.  Nagyot nyeltem, majd beléptem a terembe. A zene üvöltött. YoonGi észre sem vett, annyira belemerült a táncba. Leültem a földre, és onnan néztem tovább a fiút. Pontosan tudta, hogy mit csinál. Nagyon rég láttam, már táncolni. Miután összejöttünk, nem sűrűn járt le táncolni, csak ha ideges volt. Gyomrom ismét görcsbe rándult. Nem akartam megbántani.
YoonGi lihegve fordul felém.
-Hát te?-lép elém.
-Bocsánatot szeretnék kérni.-állok fel.
-Tényleg?
Bólintok.
-Nem szükséges.-lép a tükör elé.
-Tessék?-pislogok rá nagy szemekkel.
-Nem kell bocsánatot kérned, nem haragszom.
-Miért?-lépek mögé.
-Nem haragudhatok rád azért, mert mással szeretnél lenni.
Torkomba hatalmas gombóc keletkezett. Mással akarok lenni? Ezt meg mégis honnan vette?
Közelebb léptem hozzá, és átöleltem hátulról.
-Nem szeretnék mással lenni.
-Akkor?-kezét kezemre csúsztatja, majd megszorítja.
-Veled szeretnél lenni.

7.rész- Újra együtt

Kisebb hangzavarra lettem figyelmes, mikor magamhoz tértem a székben. Valószínűleg elaludhattam.  Körülnéztem a váró terembe. Mindenki sürgött-forgott. Biztos voltam benne, hogy valami baleset történt, de ez a ötletem fuccsba ment, mikor megláttam, hogy nővérek tolonganak be YoonGi szobájába. Gyomrom görcsbe rándult, és egyből a legrosszabbra gondoltam. Lassan felkeltem a biztonságot nyújtó helyemről és  csigákat megszégyenítően  sétáltam be YoonGi kórtermébe. Küszöböt átlépve a fehér fallal találtam szembe magam. Nem akartam ránézni. Nem szerettem volna, úgy emlékezni rá. Egyáltalán nem akartam, hogy az maradjon meg benne, hogy a kórházi ruhába haldokol. Gondolat menetem egy mély, rekedtes hang zavarta meg.

-Nem fáj semmim.-fordulok a hang irányába - Jól vagyok.-feleli.
YoonGi hangját, még sosem véltem ennyire nyugtatónak. Ebben a pár hétben bármit megadtam volna ezért a pár szóért, és most , hogy hallom őket nem tétovázom. Egyenesen az ágyához sétálok. Hirtelen elönt a düh, és bár magam se tudom, hogy miért, hisz nem az ő hibája, mégis rákiáltok.
-Mondtam, hogy ne menjünk oda! Egyszer az életben nem tudtál volna rám hallgatni?! Belehaltál volna? Huh?!-könnyeimmel küszködve, rivallok rá.
-EunBi...én sajnálom.- hangján hallatszódott a megbánás, és bár iszonyatosan haragudtam rá, teljesen elgyengültem. Amilyen gyorsan csak tudtam, megszakítottam kettőnk között a távolságot, és szorosan megöleltem.
- Ha itt mersz hagyni még egyszer, soha többet nem bocsátom meg!
Vállamra meleg folyadék csöppen, és egyből realizálom magamban, hogy YoonGi sír. Ennél a pillanatnál végképp betelt nálam a pohár, és hiába próbáltam magam visszafogni, belőlem is előtört a zokogás. Hihetetlenül örülök, hogy volt elég ereje, és felkelt. Soha többet nem hagyhat magamra, különben megbánja!

Pár napig még bent tartották YoonGit, de mivel nem volt semmi probléma, így ma kiengedik. Mivel kikönyörögtem, hogy jöjjön hozzám, ezért most épp a kórházba tartok. Még mindig nem fogtam fel, hogy YoonGi felépült. Annyira hihetetlen. De nem panaszkodom miatta, mióta itt van minden jobb. A rosszulléteim is enyhültek, és teljesen jobb kedvem lett, depressziónak már nyoma sincs.
Miután megérkeztem, kifizetem a taxit, és berohanok a kórházba. Iménti cselekedetem abba a pillanatba megbántam, mikor valaki mellkasának ütközve, fenekem a padlóval találkozik. Mit ne mondjak, nem éppen kellemes érzés.

-Baszki!- fájlalom hátsómat.
-Bogaram, te még mindig béna vagy.- Mély hangja miatt, egyből felismerem az illetőt, és amilyen gyorsan csak tudok pattanok fel, majd dühösen pillantok rá.
-Te!-mutatok rá.- Mondtam már, hogy ne hívj így.
-Sajnálom, Bogaram.-fogja be a száját.-Hupsz.
-Min YoonGi! Még egy ilyen és a macskával alszol!-kiabálok rá.
Nem válaszol, csak felkap vállára, és a kijáratot veszi célba.
-YoonGi! Neked pihenned kell, tegyél le!-ütögetem hátát.
-Programunk van mára.-jelenti ki nemes egyszerűséggel.
-Van beleszólásom?-sóhajtok fel.
-Nincs.
-Gondoltam.- forgatom meg szemem.-Taxival megyünk!
-Te csak ne forgasd a szemed!
-Oppa! H...Honnan tudtad?-hüledezek.
-Mindig ezt csinálod.-neveti el magát.
-Ch-horkantok fel- Hova is megyünk? Csak hogy tudjam, hogy hova hívjam a rendőrséget.
-Namjoonékhoz.
Gyomrom ismét görcsbe rándul a név hallatán.
Nagyon rég voltam NamJoonéknál, és bár imádtam őket, azóta nem is hallottam felőlük, mióta YoonGi elment Japánba. Kicsit tartók attól, hogy sokat változtam, így már nem annyira kedvelnek. Bár biztos ők is változtak. Mondjuk Jin nem hiszem, hogy sokat változott volna, hisz ő már akkor is igazán felnőttesen viselkedett, a többiekhez képest. Nagyon kíváncsi vagyok rájuk, és természetesen nagyon hiányoznak is már. Jó lesz őket újra látni.

Miután beléptünk, a kicsi, de annál otthonosabb házba, egyből eszembe jutott minden emlék. Mielőtt még elkalandozhattam volna, Jungkook a nyakamba ugrott, és mindketten a földön kötöttünk ki.

-Noona, annyira hiányoztál! Ugye most már gyakrabban fogsz ide járni? -nézett rám nagy szemekkel.

-Persze, feltéve, ha leszállsz rólam, és nem nyomsz össze.-nevetem el magam.

A nálam csak pár hónappal fiatalabb fiú, rögtön felugrott, majd felsegített.

-Jól vagy?- jön oda nevetve, YoonGi.
Mosolyogva bólintok, majd a többiekhez lépve, őket is üdvözlőm. Nem sokat tévedtem. Jin semmit nem változott, csak egy kicsit felnőttesebb lett az arca, NamJoon is igazán  felnőttes lett, de még mindig nagyon jó humora van. Viszont a másik kettő, csak rosszabb lett. Teljesen hiperaktívak lettek. Egész délután pörögtek. HoSeok egyfolytában beszélt, amin csak mosolyogni tudtam. Jungkookot, mint valami rossz gyereket, folyton leszidták. Jimin sem változott sokat, sokkal perverzebb lett és egy kicsit csendesebb is, - HoSeokhoz képest - de ettől elnézve minden maradt a régi, és ennek különösen is örülök.

Estefelé Jinnek segítettem vacsorát készíteni, majd miután mindenki megvacsorázott, úgy döntöttünk, hogy náluk alszunk, YoonGi régi szobájába. YoonGival este már nem sokat beszéltünk, ugyanis engem gyorsan elnyomott az álom. Teljesen lefárasztott Jungkook és HoSeok.  Észre sem vettem, hogy mennyire hiányzott ez az egész.

6.rész- Kérlek!

A fejem sajgott, tüdőmön mintha téglák sorakoztak volna fel. Homályosan láttam, mégis tisztán emlékeztem mindenre. Autó baleset. Részeg sofőr. YoonGi.

Miután kinyitottam a szemem, elsőnek TaeHyungot pillantottam meg. Megviseltnek tűnt. Haja kócos volt, szeme alatt hatalmas karikák. Nem aludhatott már egy pár napja.

-Minden rendben?- szólalok meg kissé rekedtes hangon.

TaeHyung helyett, viszont az orvos válaszol, akit eddig észre sem vettem.

-Kisasszony, emlékszik mi történt?

A torkomba hatalmas gombóc keletkezett, gyomrom pedig görcsbe rándult. Persze, hogy emlékszem.

-YoonGi jól van?-nézek fel rá.

Senki nem felel, és bár pár nappal ezelőtt ölni tudtam volna ezért, most mégis rettentően ideg tépő ez a csend.

-Valami történt?- vetek aggódó pillantást TaeHyung felé.

Ismét csend.

-Valaki elmondaná, hogy mi történt?- emelem fel hangom.

-Kisasszony, kérem ne kiabáljon.- szólal meg a nővér.

-Mondja már el végre valaki, hogy mi történt vele!- érzem, hogy a síró görcs kerülget.

-Kómában van.- hangja rideg volt, álla megfeszült, keze pedig ökölbe szorult.

-TaeHyung, ez nem vicces.-rázom meg a fejem.

Nem válaszol, csak ő is megrázza fejét.

-Ho...Hol van most?-dadogok.

-Nem kéne...

-TE CSAK NE MONDD MEG NEKEM, HOGY MIT CSINÁLJAK. HOL VAN?
-202-es kórterem.- hajtja le fejét.

Nem foglalkozva velük, kitépem az infúziót kezemből, és sietve elhagyom a szobát. Jelen pillanatban sem TaeHyung, sem a orvosok nem érdekelnek. Meg kell találnom YoonGit.

A folyosó hideg padlóján végig sétálva, egyből megpillantom a kórtermet. Kezem a kilincsen van, de képtelen vagyok bemenni. Félek. Félek, hogy valami olyat látok, amit nem szeretnék. Félek, hogy már talán itt sincs. Rettentően félek attól, hogy most végleg elveszítem.

Rövid idő után belépek az ajtón. Egyből észreveszem YoonGit, és amilyen gyorsan csak tudok, odasietek hozzá. Szemei csukva vannak, szája lila, bőre fehér. Olyan, mintha halott lenne. Viszont a gépek csipogása, egyértelműen a tudtomra adják, hogy még mindig itt van velem.

-YoonGi, szerelmem. Miért nem keltél még fel?- hajtóm mellkasára fejem- Miért nem te vártál rám?

Könnyeimet útjukra indítom.

-Mondtam, hogy nem kellett volna oda mennünk. Most az egyszer nem hallgathattál volna rám?- szorítom meg ruhája anyagát- YoonGi, fel kell kelned. Nem hagyhatsz itt, hallod? Kérlek!

Hetek teltek el, de YoonGi még mindig nem kelt fel. Minden nap bementem hozzá. Beszéltem neki, könyörögtem, sírtam, hogy legyen elég erős, és térjen magához. De semmi nem történt. Őszintén szólva, már alig van erőm és kitartásom ehhez. Nem tudom így látni őt. Még csak megfázva se láttam, amíg együtt voltunk. Igaz, nem volt mindig jókedve, de mindig igyekezett, hogy ezt senki se vegye észre. Iszonyatosan hiányzik, hogy újra halljam a hangját.

-Kisasszony- lép be egy nővér- Maga az egyetlen hozzátartozója a fiúnak?

-Igen, a szülei meghaltak.-állok fel.

Egy dobozt add át nekem.

-Ezek voltak nála, mikor a baleset történt.- majd amilyen gyorsan bejött, úgy is tűnt el.

Egész testem remegni kezdett, és fogalmam sem volt, hogy most kinyissam-e vagy inkább dugjam el, és soha többet ne nézzek felé sem. Végül leültem egy székre, és szép lassan levettem a doboz tetejét. Az első dolog, amivel szembe találtam magam, az egy véres, kék felső volt. Ez volt rajta a baleset napján. Szememben újra összegyűltek a könnyek, de nem foglalkozva vele, tovább kutattam. Egy kis dobozka akadt a kezembe. Mikor kinyitottam, könnyeimet nem tudtam tovább visszatartani. YoonGi, ezért akartál odamenni?

5.rész- Váratlan vendég

*Kim TaeHyung*

Ma korábban látogatom meg EunBit, ugyan is Jiminnek randija lesz, és elrángat magával ruhát venni. Nem értem, hogy mire ez a nagy felhajtás, hiszen csak moziba mennek. Na de  ezt megszokhattuk Jimintől. Viszont, ami bent várt a kórterembe, az egyáltalán nem volt megszokott. EunBi ágya mellett, egy fiú ült és nevettek. A srác még ülve is magas volt. Fekete haja volt, és szinte minden második ujján gyűrű volt. Mikor beléptem, EunBi elhalkult és felém fordult. Mielőtt bármit is mondhatott volna, a fiú elém állt és kezet nyújtott.

-Helló.-hajol meg- Min YoonGi vagyok, EunBi volt barátja.
A pofám leszakad. Ez meg mi az istent csinál itt? És egyáltalán mióta járkál be hozzá? Talán újra összejöttek?
-Kim TaeHyung.-küldök felé pár megvető pillantást, amihez csak egy grimaszt kapok, majd EunBi felé fordulok.-Csak azért jöttem, mert ma este nem tudok bejönni.
-O...oppa, valami baj van?-néz rám óriási szemekkel.
-Nincs semmi baj, majd holnap meglátogatlak.

Rá sem néztem, amilyen gyorsan csak tudtam, menekültem ki a kórteremből, majd a kórházból is. Ezt nem hiszem el. Kim TaeHyung, te egy vérbeli idióta vagy.

*EunBi*

Ebbe meg mi ütött? Pedig tegnap olyan jó kedve volt. Valami történhetett vele? Vagy Csak YoonGi zavarta? Aiish, soha nem fogom megérteni.

-Ennek meg mi baja?-fordul felém YoonGi.
-Fogalmam sincs. Lehet dolga akadt.-rántom meg a vállam.
-Szerintem meg féltékeny volt. Elvileg a volt barátod vagyok.-neveti el magát.
-Aigoo, ki lenne rád féltékeny?-dobom hozzá a párnámat.-Huh?
-Mivel ilyen vadító külsővel rendelkezem, nem csodálom, hogy teljesen féltékeny lett, mikor belépett.-túr bele hajába.
-Aish, te rosszabb lettél, mióta elmentél.- nevettem el magam.
-Egyébként, mi van köztetek?
-Csak barátok vagyunk.-mosolyodom el.
-Nekem nem úgy tűnik. Szerintem a srác, már rég megölt volna, ha te nem vagy itt.
-Fejezd be -csapok a vállába- nincs köztünk semmi.
-Aigoo, ezek szerint még mindig engem szeretsz?-néz rám.
Nagy szemekkel néztem rá. Fogalmam sem volt, hogy mit kellene neki mondanom, elméletileg már fél éve szakítottunk. Nem mondhatom neki azt, hogy még mindig szeretem. Aish, mit tegyek?
-Oppaa, ne beszélj hülyeségeket.-eltakarom az arcom, mielőtt még észre venné, hogy zavarban vagyok.
Hangosan felnevet, majd megsimogatja a fejem és feláll.
-Holnap visszajövők. Addig is vigyázz magadra.-nyom egy puszit a homlokomra-Pihenj sokat és öltözz fel melegen.

Mire feleszméltem, már hűlt helyét nem találtam. Hogy képzelheti azt, hogy fél év után csak így visszajön Japánból? Szemét egy alak. Min YoonGi, ezt még visszafogod kapni!

*TaeHyung*

-Tae, figyelsz te egyáltalán?-dob hozzám egy pólót Jimin.
-Huh? Mi?-nézek körbe.
-Ennyi erővel annak a falnak is mutogathatnám a ruhákat, Kim TaeHyung. Mi bajod?
-Ma voltam bent EunBinél.
-És? Valami baj van?-ül le mellém.
-Nem vele nincs semmi, nagyon jól van. Csak...
-Csak?
-Mikor mentem be hozzá, bent volt az exe.
-És?-húzza fel szemöldökét.
-Ennyi.
-Haver, te féltékeny vagy.-röhögi el magát.
-Mi? Hogy képzelhetsz ilyet? Mi csak barátok vagyunk! Pff...Még hogy én féltékeny. Ugyan.-teszem karba a kezem.
Tényleg féltékeny lennék? Ennyire nyilván való lenne? Nem, nem. Ez kizárt dolog. Elvégre csak barátok vagyunk, és nincs köztünk semmi, igaz?

*EunBi*

Ma haza engedtek, ezért felhívtam YoonGit, hogy ma nem kell jönnie, de mindenképp találkozni akart, szóval a lakásomhoz jön. TaeHyungot is próbáltam hívni, de nem vette fel. Mivel nagyon unatkoztam egyedül, így elkezdtem rendet tenni a házban. A szekrény tetején találtam egy dobozt. Ebbe tettem azokat a dolgokat, amit YoonGitól kaptam, mikor elment Japánba. A szemem megakadt egy kis lapon. Emlékszem rá.


-Oppa, ez mi?- ülök le mellé.
-Ilyen lesz a házunk.-tolja elém a papírt.
-Huh? Mi az, hogy három gyerek? Kifogja őket megszülni?
-Te mondtad, hogy utálsz egyke lenni.
-Így van. Na de három gyerek. Oppaa, talán te fogod megszülni?-háborodok fel.
-Shh. Nézd. Itt lesz egy udvar.-mutat a lapra- itt lesz a kutyaház és a kert. Mindenképp kell kutya, valami nagyon nagy.
-Oppa, a kutya még belefér. A gyerekek számával, viszont nem értek egyet.-biggyesztem le a szám.
-Aiish, veled csak a baj van.-húz magához-hány gyereket szeretnél?
-Kettőt!
-Aigoo, nem mindegy, hogy eggyel több vagy kevesebb?
-Oppa-csapok óvatosan a tarkójára-Nekem kell megszülnöm. Mi lesz, ha nem fogom bírni?
-Emiatt ne aggódj. Erős vagy. -közelebb hajol és megcsókol.


Már el is felejtettem, ezt a kis dobozkát. Hiányzik YoonGi. Aigoo, miért sírok, hisz most újra itt van. Minden olyan lehet, mint régen.

Mivel ő nagysága unatkozott otthon, így kitalálta, hogy menjünk el a régi kilátóra. Nem szeretem azt a helyet, és ezt ő is nagyon jól tudja. De ha YoonGi valamit a fejébe vesz, akkor az úgy is lesz.
-Oppaaa, nem akarok oda elmenni.-kezdem el a hisztit, hátha visszafordul.
-Régen is mindig oda jártunk.-neveti el magát.
-Aish- vágom fejbe - te semmit nem változtál.
Rám néz és biccent egyet.
-Nem bizony, de te sem. Aigo, voltál te bárhol is, mióta én elmentem?
Nem tudtam válaszolni, ugyan is megláttam, hogy egy kocsi áttért a mi sávunkba, de mire szólhattam volna YoonGinak, nekünk jött és utána minden elhomályosult.

4.rész-Haldoklom

*TaeHyung*

Másnap a kórházban ébredtem. Villámcsapásként ért a felismerés, miszerint a kórházban vagyok, épp egy kórterembe és egy ébredező lány kezén feküdtem.

Tegnap este, miután behozták EunBit, jobban lett, viszont az orvosok bent tartják megfigyelésen, nehogy valami baj történjen. Az igazat megvallva, túlságosan is jobban lett, teljesen fel van pörögve, fogalmam sincs mit kezdjek vele.

-TAAAE, EZ EHETETLEN.

Esküszöm, még életemben nem láttam senkit, aki ilyen undorral nézett egy ételre. Próbáltam magam visszafogni, de ez lehetetlennek bizonyult, így olyan hangosan nevettem fel, hogy szerintem még a kórház másik szárnyában is lehetett hallani.

-Aigoo, mit nevetsz már? Ilyen vicces lennék?-csap a vállamba-Huh?
-EunBi, életembe nem láttam még embert így undorodni egy kajától.

Teljesen biztos voltam benne, hogy valami rosszat mondtam , ugyanis EunBi akkorát ütött a kanalával a fejemre, hogy még azt is megbántam, hogy megszülettem.

-OPPA, KÓSTOLD MEG! GYERÜNK!

Hatalmas szemekkel bámultam rá, valószínűleg fogalma sem volt, hogy miért.
Jól hallottam? Tényleg oppának szólított?

-Oo..oppa?-nyeltem egy nagyot, hogy letudjam küzdeni a torkomban lévő gombócot, amitől már lassan megfulladok.
-Nem szeretnéd, hogy így hívjalak?-néz rám nagy szemekkel-Zavar?
-HOZOK NEKED VALAMI EHETŐT.

Villámgyorsan végig sétáltam a folyóson és amilyen gyorsan csak tudtam, lerohantam a büfébe.
Teljesen összezavar ez a lány. Aaaish, megőrülök. Hogy tud ennyire zavarba hozni? Engem, Kim TaeHyungot.
Arcomra tettem kezeimet, hogy valamiképp lehűtsem magam, mielőtt még visszamennék. A büfénél kivártam a sorom, majd szép lassan visszasétáltam EunBi kórterméhez.
Nagy levegő TaeHyung, minden oké. Ő is csak egy egyszerű lány.

*AZ ELÁTKOZOTT BARÁTSÁG 276.NAPJA*

Tehát még egyszer, ha ez egy megható románc lenne, nyilván egymásba szeretnénk, ő pedig gyönyörű, bölcs dolgokat mondana, amikre csak élete alkonyán jöhet rá az ember. Aztán meghalna a karjaimban. De nem ez történt. Egyszerűen csendesebb és szomorúbb lett. Már nem létezett többé az a hiperaktív, mosolygos lány.

-Szóval… hogy vagy? De komolyan.-nézek rá
-Komolyan? Úgy érzem, lehet, hogy igazad volt.
-Huh?-Vágok egy elég idióta, értetlen arcot-Mikor?
-Még októberben. Mikor azt mondtad, hogy haldoklom.

Nem gondolhatja azt, hogy megfog halni. Nem fog! Én tudom, hogy mire képes, tudom, hogy letudja győzni ezt az egészet. Erősnek kell maradnia.

-Jó, de azt megbántam.
- Ne bánd meg.
Ráfekszem a vállára és hangosan elkezdek hümmögni.
-Mi ez a hang?-neveti el magát
-Ez egy bűnbánó jegesmedve. Az összes állat közül a jegesmedve fejezi ki legtisztábban a bánatát. Hallgasd, milyen kísértően panaszos.

Folytatom a hümmögést, amitől csak még jobban elkezd nevetni, majd hirtelen abbahagyja.
-Ne nevettess. Kérlek. -simít végig az arcomon- Fáj.
-Sajnálom.
És ezután hosszú ideig nagy csend lett, amit aztán ő tört meg.
-Kínos ez a nagy csend.
-Nem baj, ha csendben vagyunk kicsit.

Most már biztos nagyon drukkoltok, hogy nehogy meghaljon ez a tüneményes lány. De ne csüggedjetek. Nem fog. Meg fog gyógyulni. Ígérem.

3.rész-Túl fiatal

*TaeHyung*

A szívem majd megszakadt, amikor a mondatod befejezve elkezdett zokogni.Fogalmam sem volt,hogy mit csináljak.Nem vagyok valami érzelgős srác.Csak bámultam,mintha életemben nem láttam volna síró lányt.Miután rájöttem,hogy ezzel egyáltalán nem segítek, szorosan átöleltem.Biztosan jólesett neki,mert pár percen belül halkulni kezdett zokogása.Mióta rosszabbodott a rákja,egyre érzékenyebb.Soha nem láttam még ennyire sírni,és az igazat megvallva,nem is szerettem volna.

Kicsit eltávolodott tőlem és az arcát kezdte el törölgetni. Átnyújtottam neki a legújabb irományom.
Az utóbbi időben elkezdte olvasni a novelláim, és persze nem szeretném elvenni a maradék életkedvét, így hát minden héten hozok neki egy újat.
-Lehet jobb, ha itt maradok és megakadályozom, hogy elolvasd.
-Dehogy. Menj csak.
Egy apró mosolyt küld felém, amitől egy kicsit megnyugszik a lelki világom.
-Hát jó. Akkor jó szórakozást ehhez a borzalmas novellához.

Lassú léptekkel haladok Jiminék háza felé. Ami az igazságot illeti, hétszer fordultam vissza EunBihez, de mindig meggondoltam magam. Pihenésre van szüksége, nem rám. Így is elég látogatója van a nap minden percében. Szóval tovább folytattam utamat. Az ismerős házat meglátva azonnal berontottam és megcéloztam  barátom szobáját. Nem tévedtem, Jimin a falnak fordulva aludt. Minden áldott nap, mikor az iskolából hazaér, ledobálja cuccait és egyből egy jó hosszú alvásnak ered.Gondoltam megtréfálom egy kicsit, így besiettem a fürdőszobába és egy vízzel teli lavórral tértem vissza a szobájába. Mielőtt lecsaptam volna áldozatomra, megmozgattam a lábammal, de semmit nem ért. Így hát rá öntöttem a lavór tartalmát. Jimint, mintha puskából lőtték volna ki, olyan gyorsan pattant ki az ágyból, majd miután észrevette,  hogy milyen jól is szórakozom rajta, egy kisebb fogócskát bonyolítottunk le. A játékunkat egy nem várt vendég érkezése szakította meg.
-Úristen!Ti meg mit csináltok?-nevette el magát.
-Byul, mit keresel itt?-kérdezem tőle, a lehető legközömbösebben, hogy még véletlen se látszódjon, hogy mennyire idegesít a jelenléte. Nem adok meg neki ennyi örömöt.
-A telefonod nem vetted fel, szóval gondoltam megkérdezem Jimintől, hogy mi van veled.
-Mikor érdekelt ez téged?-vetek felé egy megvető pillantást.
-Ugyan, TaeTae. Még mindig haragszol rám?
-Egy cseppet sem érdekelsz már, Go EunByul.-Jimin felé fordulok-Holnap beszélünk.
Majd amilyen gyorsan csak tudok, kiviharozok a házból.
Persze ki lennék én, ha ezt ennyivel megúsztam volna.
-Várj Tae.-megfogja a csuklóm és maga felé ránt.
-Mondtam már, hogy ne hívj így. Mit akarsz?
-Hallottam, hogy mostanában sokat vagy együtt EunBivel. Ez igaz?
-Nem mintha közöd lenne hozzá, de igen, jól kijövünk egymással.
-És azt hiszed, hogy én ezt hagyni is fogom? Tae, te mindig az enyém maradsz. Nem fogom hagyni, hogy egy kis haldokló ribi közénk álljon.
-EunByul, jól vésd az eszedbe. Soha a büdös életben nem lesz olyan, hogy minket bárki is együtt lásson. Előbb ugrom bele a Han folyóba, mint hogy még egyszer elkövessem ezt a hibát. EunBiről pedig szállj le. Semmi köze nincs ahhoz, hogy mi szakítottunk. Ezt csak is magadnak köszönheted.-nagy lendülettel hátat fordítok neki, és elsétálok.-További szép napot.

Byullal egy hónapja szakítottunk az évfordulonkon. Megszerettem volna kérni a kezét, így a házuk felé vettem az irányt. Azt hittem az lesz életem legjobb napja, erre a legrosszabb lett. Mikor benyitottam a szobájába épp egy fiúval volt, hagyd ne ecseteljem, hogy mit csináltak. Szóval azzal a lendülettel, amivel beléptem, olyan gyorsan hagytam el a házat. Sajnos a fiút nem láttam, vagyis lehet, hogy láttam, de már nem emlékszem rá. Őszintén, nem is szeretnék emlékezni rá.

*AZ ELÁTKOZOTT BARÁTSÁG 113.NAPJA*

- Az mi?-néz rá  kezemben lévő könyvre.
-Oh, semmi, csak életem nagy átka.Amit anyám kérésére mindenhova hurcolok,míg le nem adom az egyetemi jelentkezésemet.Azt mondja olyan, mint egy étlap a jövőmhöz.Csupa olyan kajával, ami 4 évre megkeseríti az életemet.
-Ideje felnőnöd az egész egyetem témával kapcsolatban.-neveti el magát-Na jó, tegyük fel,hogy az emberek nem fognak bírni,ami persze totál őrültség,viszont sokkal kevesebbet kell majd érintkezned velük.Az egyetem max. 15-20 óra.És ha nem akarsz koliba menni,jelentkezz az államira.És lakj otthon.Jobb, mint ha otthon ücsörögnél,és ok nélkül utálnád magad.
-Nem ok nélkül...
-Shh.-fogja be a szám-Jelentkezz az államira.Most azonnal. Jelentkezz korán.Gyerünk, itt előttem. Kezdj neki.
-És ha nem?-döntöm oldalra a fejem, miközben rá nézek.
-4. stádiumú rákom van.Úgyhogy elég genyóság lenne.
-Aishh...Na jó.De tudod mit?Jelentkezz te is valahova.Tessék.-kezébe nyomom a vastag könyvet.-Lapozd át ezt a rettenetes könyvet és válassz pár egyetemet.Most már a tiéd. Mmm…A jövőd étlapja.
-TaeHyung...Én haldoklom.
-Csak töltsd ki, kérlek.
-Rendben. De akkor együtt töltsük ki, oké?-néz rám.
-Na még mit nem!
-Tae-biggyeszti le a száját.-kérlek.
-Jó, jó, csak ne nézz rám így.-nevetem el magam.

Nagyon jól tudtam,hogy miért nem jelentkezett még egyetemre.De nem fog meghalni.Ebben vagyok a legbiztosabb,erős lány.Le fogja küzdeni a rákot.



Az nap este ott aludtam EunBinél.Talán épp ez volt a szerencse.
Az éjszaka közepén valaki keltegetni kezdett.Miután feleszméltem,hogy hol vagyok és hogy ki kelteget,egyből egy kisebb szívrohamon mentem keresztül.
-Baj van?-ülök fel hirtelen az ágyon.
-Ne..Nem kapok levegőt,Tae.-próbált felülni,de szegénynek semmi ereje nincs,mióta kemoterápiára jár.
Amilyen gyorsan csak tudtam,tárcsáztam a mentőket és levittem a kezemben.Mire leértem vele,a mentők már itt voltak.Átadtam nekik,majd a kocsimba ülve követtem a mentőautót.Csak egy dolog körül jártak a gondolataim.
Még nem halhat meg. Túl fiatal ehhez. Annyi mindent kell még átélnie. Egyetem, új barátok, házasság, gyerekek. Még nincs itt az ideje, hogy meghaljon.

Kérlek,csak egy kicsit legyél erősebb,EunBi.

2.rész-Nehezebb,mint gondoltam

*A HALÁLRA ÍTÉLT BARÁTSÁG 1. NAPJA*

Mikor besétáltunk a szobájába, akaratlanul is észrevettem,hogy rengeteg párnája van.
-Jó sok itt a párna.-nézek körül a szobába.
-Igen.
-Most tényleg, mennyi..mennyi párna lehet ez?
-Fogalmam sincs.
-Bár nekem lenne ennyi párnám.
-Hát vegyél.
Oké.Ez kezd elég kínos lenni.Valamivel fel kell dobnom ezt a beszélgetést.
-Áh, valószínűleg gyanús lenne a szüleimnek.
-Mi,hogy túl sokat fogsz aludni?
- Nem, valószínűleg azt gondolnák,hogy megakarom csókolni őket.Rémeseket képzelnek rólam.De ők tehetnek róla,állandóan szexi párnákat vásárolnak.-Felveszek egy kék díszpárnát az ágyról.-Ez nagyon szép párna.Nyilvánvalóan fiú,de emlékeztet egy régi párnánkra,akit Francescának hívtak. Hasonló színe volt.Na mindegy, Francescától végül kénytelenek voltunk megválni,mert eléggé problémássá vált a helyzet.Kész téboly.Csak úgy izzott a levegő kettőnk közt,ezt senki sem tagadhatta.Tudom, a világ szemében helytelen volt az egész,szerintem viszont a világ mérte fel helytelenül,hogy mi jöhet létre egy párna… és egy fiú közt,aki férfivá lett.

Kezd elég furcsán rám nézni,az lesz a legjobb,ha én most ezt abbahagyom és lelépek.
-Na mindegy.Csak viccnek szántam.
Hirtelen hangosan felnevet.
-És vicces is volt! Köszönöm.-mosolyog.
Király.
Megtudtam nevettetni egy haldokló lányt.
Életem csúcspontja.


Iskola után,mikor már mennék fel  nyugodtan a szobámba,észreveszem,hogy apa a jegyzeteimet olvassa.
-Apa, százezerszer mondtam,ezeket nem nézheted meg!
-De a rajongod vagyok!
Csak megrázom a fejem és elveszem tőle a papírokat,majd elindulok az eredeti célomhoz.Mármint indultam volna,ha Jimin nem lép ki elém.
- Megint találkozni fogsz azzal a lánnyal?
-Azt hiszem, ja, valószínűleg.
-Kicsit megbögyörészed?
Gyorsan fejbe vágom,amit egy grimasszal nyugtáz.
-Dehogyis! Ez más.
-Miért lenne más?Lehet, hogy ez az utolsó esélye,hogy férfival legyen.Nem lehetsz ilyen önző.
Amint látom,nagyon is jól mulat ezen az egész dolgon,velem ellentétben.
-Jimin!
-Egyébként is, miféle rák az akut mielogén leukémia?
-Hát tudod, az amikor elrákosodik az izé.

*A RÉSZ, AMIKOR EUNBI ÉS ÉN IGAZI BARÁTOK LESZÜNK avagy:NINCS VISSZAÚT*

-Most mesélj te.-nézek rá
-Mármint, a rákról?
-Csak ha szeretnél.
-A legnehezebb az egészben látni anyámat, ahogy próbál megbírkozni az egésszel.És néha belegondolok, hogy ha tényleg egyedül marad abban a házban..Nincs senkije. Apámmal utálják egymást…Testvérei sincsenek…Nem tudom mit kezdene magával.
-Ne sírj.
Végig simítom a karját,majd összekulcsolom a kezünket.
-Nem is sírok.-mondja nevetve.
-De sírhatsz, ha attól jobb!
Emelem fel védekezően az egyik kezem.
- Most mondtad, hogy ne sírjak!
Válaszképp csak összekócolom a haját.
-Apámmal mindig sétálgattunk,és csak számoltuk a mókusokat.
-Csak nem mókus népszámláló volt?-mondom nevetve.
-Nem, csak mindig ezt csináltuk,amikor láthatásin volt.Nem is szóltunk egymáshoz,csak annyit, hogy:“Mókus, hét.Két mókus, kilenc.”
-Jézusom. Azonnal igényelj apa-kártérítést.
Hangosan felnevet és belecsap egyet a vállamba.
Persze,aranyos voltam,és eljátszottam a hattyúk halálát,amiért újra kiröhögött.

- Én milyen csoportba tartozom?
- Mire gondolsz?
-Tegnap mesélted, hogy a suliban mindenkit csoportokba osztasz.Én melyikbe tartozom?
-Őszintén?
Bólint.
-Uncsi zsidó végzős lányok,2/A alcsoport.
Másra számíthatott,ugyanis az állát a földről kellett felkaparnia.
- Légyszives értékeld az őszinteségemet.-már lassan megfulladok a röhögéstől.
- De szemét vagy!
Csak helyeslően bólogatok,mielőtt még egyszer lecsapna rám.
-Na és a te csoportod?
-Én nem tartozom egyikbe se.Úgy érzem, hogy egy magamfajta srácnak,a gimiben, szimplán a túlélésre kell játszania. Érted?Csak átvészelni, halálos ellenségek szerzése nélkül vagy anélkül, hogy örökre csúnyán lejárassam magam.
-Csak túlélni az egyetemig?
- Egyetem? Jézus, dehogy, az még rosszabb.
-Mi?
-Az egyetemen  állandóan idegenek vesznek körül. Még a saját szobádban is!Gyakorlatilag sosincs lehetőséged lazítani.Körülbelül két hétig bírnám, aztán belehalnék egy pánikrohamba.Lehet nem is jelentkezem.
-Ez a leghülyébb dolog,amit valaha mondtál.
-Szerintem még a top 5-ben sincs.-röhögök fel.

Kezdünk elmélyülni ebben a hülye sztoriban,és most bizonyára azt gondoljátok:
“Hé. Tetszik nekem ez a EunBi,és irtó pipa leszek, ha meghal a végén.”
De aggodalomra semmi ok.
Nem hal meg.

*A RÉSZ, AMIKOR EUNBIT MÁR PÁR HETE KEZELIK*

-Bocs, legközelebb én is hozok neked virágot.Bár nem tudom hova tennéd.Szinte már csak a hányós lavórban van hely.
-Virágok… a hányós lavórban…-mondja mosolyogva.
Melléfekszem és rá nézek.
-Tetszik ez a satyi.Tök cuki.
-Sosem voltam kifejezetten szép,és soha nem is zavart,mert nekem ez nem számít.Azt hittem könnyebb lesz így kinézni. De nem az.Annyian jönnek látogatóba és látszik, hogy undorodnak tőlem.Sokkal nehezebb, mint gondoltam.
-Ugyan már.Jól nézel ki!
-Csúnya vagyok, Tae, annyira csúnya!Mindenki a képembe hazudik és észre se veszik, hogy mennyire sértő.Azt hiszik segítenek,pedig nem.

1.rész-Találkozás a haldokló lánnyal

Fogalmam sincs, hogyan meséljem el ezt a történetet.
Azt se tudom,hogy kezdjek bele.
Talán használhatnék valami klasszikus nyitómondatot…
Mint például:“Azok voltak a legszebb idők;és azok voltak a legrútabb idők…”
De egyáltalán mit jelent ez?
Mármint, nyilván,valahol a világban valaki éppen a legszebb időket éli meg...
Fogalmam sincs, mit csinálok.

Na jó, tudják mit?
Egyszerűen belekezdek.
Ez a történet az utolsó gimis évem eseményeiről szól,amik tönkretették az életemet.
Meg az egyik történetemről, ami annyira rosszul sikerült, hogy valaki konkrétan belehalt.


*A RÉSZ, AMIKOR ELKEZDEM A VÉGZŐS ÉVET*


Miközben sétálok be az iskola épületébe,az elméletemen agyalok.
A következő volt az elméletem:A gimnázium a maga külön kis világát alkotta.Végzős koromra sikerült is elsajátítanom számtalan nemzetének különböző nyelveit és szokásait.
A Keménycsávók biccentését,A Füvesek öklözését,A Színjátszósok ártalmatlan agymenését.
Megállok a színjátszó terem előtt, és belépek az ajtón.
-Taehyung,hogy telt a vakáció?
-Vakáció.Egyáltalán mit jelent ez a szó?
Otthagyva őket,tovább folytatom az elméletem.
Tipikus esetben a gimi világának egy nációjához tartozik az ember,így azonban sosem lehet teljesen biztonságban.
Nekem viszont volt egy stratégiám.
Állampolgárságot szerezni minden országban.
Visszafogott,de jó viszonyt alkotni mindenkivel alkalmanként, futólag gondozni a kapcsolatot úgy,hogy az mindenki más számára teljesen észrevétlen maradjon.
Elsétálok pár lány mellett,épp a matekról beszélnek.
-Megjöttek az eredmények?
-Ah,eredmények.Azok mindig szarok.-mondom,majd tovább sétálok.
Bemegyek a tornaterembe és leülök  pár srác mellé.
Fenntartani a kapcsolatot a legkülöncebb országok állampolgáraival is.
Mint például Lee ShiHoo az emós srác,aki mellett épp ülök és kártyázunk.
-ShiHoo,menők a kártyáid.
-Kösz?-kapok mellé még egy fejbiccentést is.
Évekbe telt elnyerni a bizalmát.
Felállok és tovább megyek az ebédlő felé.
Ez az a hely ahová be se szoktam tenni a lábam.Minden egyes négyzetmétere vitatott fenségterület.
Így aztán mindig a történelem tanár irodájában ebédeltem.

Végül ezt a napot is túléltem.
Anyám kopogására kelek fel,vagyis inkább dörömbölésére.
-Bejöhetek szívem?
-Persze,mi a helyzet?-kérdezem,és felülök az ágyon.
-Először is, átnéztem a cuccaidat és láttam,hogy még ki se bontottad az egyetemi címjegyzéket.
-Anya, ne nézd át a cuccaimat..
-Megvitattuk a dolgot, és arra jutottunk, hogy átnézheti a cuccaidat.-hirtelen apa is termett.
-Mit kívánsz?Egy kis Yonsei?Sogang?
- A Yonseiba úgy se vennének fel.
- A Yonseiba valóban nem vennék fel.-besétál a szobába,és körül néz.
- Na… még valami?-nézek rá
- Ami azt illeti, van még valami.-mondja,és leül mellém az ágyra.-Apád és én szeretnénk beszélni veled egy szomorú dologról.
-Mi az?Mi történt?
-Épp most beszéltem Kang Minah-val,EunBi anyukájával.Ismered Minah-t ugye?
-Hát, nem igazán.
-De EunBi a barátod,nem igaz?
-Hát… igen,mármint… ismerjük egymást.
- EunBiről kiderült, hogy leukémiás.Most tudták meg.

És ekkor villámként csap belém a felismerés.


"-Megjöttek az eredmények?
-Ah,eredmények.Azok mindig szarok..."


-Aaaish,mekkora egy gyökér vagyok.Súlyos?
-Még rengeteg vizsgálatot fognak végezni. Egyelőre nem tudni.-lehajtja a fejét.
-Hát ez elég szar ügy.-mondom.
-Elég szar.-feleli apa is.
-Irtózatosan szar ügy.-mondja anya- Viszont, tudod,beszéltem Minah-val és ő úgy érzi, hogy te talán segíthetnél jókedvre deríteni EunBit.
-Aha… de, mint már mondtam,nem igazán vagyunk barátok.
-Csak menj át.
-És mit mondjak neki?“Szia, Taehyung vagyok, a srác, aki igazából sose foglalkozott veled de, hát, mivel most rákos lettél,van kedved lógni”?
- Ez nem fog működni,azt hiszi majd, hogy ironizálsz.-feleli rezzenéstelen arccal.

Kezembe temetem az arcom és azon gondolkozom,hogy hogy lehetek ilyen szerencsétlen.


*A RÉSZ, AMIKOR TALÁLKOZOM EGY HALDOKLÓ LÁNNYAL*


-EunBi!Valaki látni szeretne.
Lassú léptekkel sétál le a lépcsőn,majd megáll.
-EunBi!
-Mit akarsz Taehyung?Nincs szükségem szánalomra,nyugodtan elmehetsz.
-Nem, nem, nem érted…Nem szánalomból vagyok itt,hanem mert az anyám rám parancsolt.
- Az még rosszabb.-feleli mosolyogva.
Most veszem csak észre,hogy milyen szép.
Mielőtt még túlságosan is belemennék ebbe,elhessegetem a gondolatot.
-Igen,tudom.
-Nézd, most őszintén…Jól vagyok. Menj csak el.
- Oké, EunBi, figyelj rám egy pillanatra. Anyám pokollá fogja tenni az életemet,ha nem lógok veled.Nem győzöm hangsúlyozni,
mennyire rá van erre feszülve.Gyakorlatilag ő a
nyaggatás LeBron James-e.LeBron James egy kosaras, aki…
-Tudom ki ő.
- Nézd, én tudom, hogy nincs szükséged a segítségemre. Viszont nekem szükségem van a tiédre.
-Szükséged van a segítségemre?-hangosan felnevet,amitől nekem is mosolyognom kell
- Igen.Csak hadd lógjak veled egy napot. Aztán elmondhatom anyámnak,és már el is tűnök az életedből. Rendben?
-Rendben.

*Szereplők*

Kang EunBi
Kor: 19
Akut leukémiás.

Kim TaeHyung

Kor: 19

Park Jimin

Kor: 20

TaeHyung legjobb barátja.

Jeon JeongGuk 

Kor: 18

 

Jung HoSeok

Kor: 22

Kim NamJoon

Kor: 26

Min YoonGi

Kor: 23

Kim SeokJin

Kor: 25