4.rész-Haldoklom

*TaeHyung*

Másnap a kórházban ébredtem. Villámcsapásként ért a felismerés, miszerint a kórházban vagyok, épp egy kórterembe és egy ébredező lány kezén feküdtem.

Tegnap este, miután behozták EunBit, jobban lett, viszont az orvosok bent tartják megfigyelésen, nehogy valami baj történjen. Az igazat megvallva, túlságosan is jobban lett, teljesen fel van pörögve, fogalmam sincs mit kezdjek vele.

-TAAAE, EZ EHETETLEN.

Esküszöm, még életemben nem láttam senkit, aki ilyen undorral nézett egy ételre. Próbáltam magam visszafogni, de ez lehetetlennek bizonyult, így olyan hangosan nevettem fel, hogy szerintem még a kórház másik szárnyában is lehetett hallani.

-Aigoo, mit nevetsz már? Ilyen vicces lennék?-csap a vállamba-Huh?
-EunBi, életembe nem láttam még embert így undorodni egy kajától.

Teljesen biztos voltam benne, hogy valami rosszat mondtam , ugyanis EunBi akkorát ütött a kanalával a fejemre, hogy még azt is megbántam, hogy megszülettem.

-OPPA, KÓSTOLD MEG! GYERÜNK!

Hatalmas szemekkel bámultam rá, valószínűleg fogalma sem volt, hogy miért.
Jól hallottam? Tényleg oppának szólított?

-Oo..oppa?-nyeltem egy nagyot, hogy letudjam küzdeni a torkomban lévő gombócot, amitől már lassan megfulladok.
-Nem szeretnéd, hogy így hívjalak?-néz rám nagy szemekkel-Zavar?
-HOZOK NEKED VALAMI EHETŐT.

Villámgyorsan végig sétáltam a folyóson és amilyen gyorsan csak tudtam, lerohantam a büfébe.
Teljesen összezavar ez a lány. Aaaish, megőrülök. Hogy tud ennyire zavarba hozni? Engem, Kim TaeHyungot.
Arcomra tettem kezeimet, hogy valamiképp lehűtsem magam, mielőtt még visszamennék. A büfénél kivártam a sorom, majd szép lassan visszasétáltam EunBi kórterméhez.
Nagy levegő TaeHyung, minden oké. Ő is csak egy egyszerű lány.

*AZ ELÁTKOZOTT BARÁTSÁG 276.NAPJA*

Tehát még egyszer, ha ez egy megható románc lenne, nyilván egymásba szeretnénk, ő pedig gyönyörű, bölcs dolgokat mondana, amikre csak élete alkonyán jöhet rá az ember. Aztán meghalna a karjaimban. De nem ez történt. Egyszerűen csendesebb és szomorúbb lett. Már nem létezett többé az a hiperaktív, mosolygos lány.

-Szóval… hogy vagy? De komolyan.-nézek rá
-Komolyan? Úgy érzem, lehet, hogy igazad volt.
-Huh?-Vágok egy elég idióta, értetlen arcot-Mikor?
-Még októberben. Mikor azt mondtad, hogy haldoklom.

Nem gondolhatja azt, hogy megfog halni. Nem fog! Én tudom, hogy mire képes, tudom, hogy letudja győzni ezt az egészet. Erősnek kell maradnia.

-Jó, de azt megbántam.
- Ne bánd meg.
Ráfekszem a vállára és hangosan elkezdek hümmögni.
-Mi ez a hang?-neveti el magát
-Ez egy bűnbánó jegesmedve. Az összes állat közül a jegesmedve fejezi ki legtisztábban a bánatát. Hallgasd, milyen kísértően panaszos.

Folytatom a hümmögést, amitől csak még jobban elkezd nevetni, majd hirtelen abbahagyja.
-Ne nevettess. Kérlek. -simít végig az arcomon- Fáj.
-Sajnálom.
És ezután hosszú ideig nagy csend lett, amit aztán ő tört meg.
-Kínos ez a nagy csend.
-Nem baj, ha csendben vagyunk kicsit.

Most már biztos nagyon drukkoltok, hogy nehogy meghaljon ez a tüneményes lány. De ne csüggedjetek. Nem fog. Meg fog gyógyulni. Ígérem.