12.rész- Keserű mosoly

*YoonGi*

Nem tudtam semmi mást kinyögni a nevén kívül. Lábaim mintha saját maguktól mozognának, indultam meg az ajtó felé.
Semmi másra nem tudtam koncentrálni, csak arra, hogy bármelyik percben meghalhat EunBi. Ösztönösen kaptam kabátom felé, majd az ajtót kicsapva, kezdtem el szaladni a kórház felé.

Lassan negyed órája futok megállás nélkül, de még mindig elég messze vagyok a kitűzött céltól. Kezdek fáradni, oldalamat is fájlalóm, így inkább leintek egy taxit. Amilyen gyorsan csak tudom, diktálom le neki a címet. Pár perc múlva meg is érkezünk. Utamat kifizetve, rohanok be a hatalmas épületbe. Recepcióshoz sietve tudakolom ki, hogy mégis hol találhatom szerencsétlen lányt.

Örült módon kezdek el futni a kiadott szoba felé, de mikor végre valahára ott vagyok, egyszerűen lefagytam. Minden önbizalmam elszállt, és a félelem váltotta fel.
Féltem attól, hogy úgy látom, amire még nem vagyok felkészülve.
Fáradtan rogytam le az ajtó elé, majd kezemet arcomba temetve próbáltam erőt gyűjteni.
Miután kissé lenyugodtam, feltápászkodtam, és megragadtam a kilincset. Mielőtt belépnék egy nagy levegőt veszek, majd a kilincset lenyomva lépek be, a szürke kórterembe.

Gépek idegesítő csipogására figyelek fel, majd TaeHyung szánalmas alakját pillantom meg. Hirtelen elönt a düh, majd olyan gyorsasággal termek mellette, hogy még magamat is megleptem. Minden józan gondolatom eltűnt, így karját megragadva rántom fel. Forr bennem a düh, ha tehetném, már halott lenne a gyerek. Egy hatalmas pofont lekeverve neki, kezdek megnyugodni. Remegésem még mindig nem enyhül, és még mindig legszívesebben agyonütném. NamJoon toppan be a kórterembe, majd mellettem teremve, fogja meg vállam.
-YoonGi, te ennél jobb vagy. Engedd el.-pihenteti meg kezét vállamon.
Szorításom enyhülni kezd, majd kis idő után elengedem.
NamJoon jobbnak látta, ha TaeHyung inkább nincs a közelembe. Végre valamiben egyetértünk.

EunBire pillantok. Mindenhol gépek, csövek, infúzió. Reméltem, hogy esz elég időm erre felkészülni. Ágya mellé húzok egy széket, majd leülök. Olyan törékeny és sebezhető így. Sosem volt az a csendes lány, ezért is olyan nehéz így látni őt. Mindig mindenkinek jót akart, és végül ez lett a veszte. Kezét megszorítva, próbálom magamban tartani a sírást kisebb, nagyobb sikerrel.
-Kérlek,EunBi.-szólalok meg rekedtes hangon - Nem hagyhatsz itt! Szükségem van rád.

Nagyot sóhajtva lépek ki a kórteremből. NamJoonék egész végig az ajtó előtt ücsörögtek, majd mikor meglátnak egyszerre pattannak fel. Fejemet megrázva, dobom le magam egy székre. Fogalmam nincs mit tehetnék, az orvosok szerint már a reggelt sem fogja túl élni gépek nélkül. Szülei pedig nem hajlandóak bejönni, így nem fogják gépen tartani. Jin lépett közelebb hozzám, majd elém guggolt.
-Jól vagy?-simítja végig vállam.
Bólintással közlöm neki, a nyilvánvaló hazugságot. Nem faggat tovább, tudja, hogy nem tudna segíteni most.
Inkább visszamegy Jungkookhoz. Szegény gyerek azóta ott zokog, mióta bent vannak. Nagyon kőtödött EunBihez. Bár, itt szinte mindenki, de őt viselte meg a legjobban.

Mindenki egyesével köszön el tőle. Legelőször Jungkook ment be, bár ez nem volt a legjobb ötlet, mivel úgy kellett NamJoonnak és Jinnek kihoznia, majd Kookiet követte TaeHyung, ami egyáltalán nem volt kedvemre való, de szerette EunBit. Nem tilthatom meg neki. Őt követte Jin, NamJoon, Jimin és HoSeok. Én maradtam utoljára. Miután Jin hazament Jungkookkal, HoSeokkék pedig elmentek a büfébe, egyedül maradtam. Be kell mennem elbúcsúzni tőle, de semmi erőm nincs már hozzá. Belefáradtam. Nem tudnék nélküle élni, de ha most nem köszönök el tőle, megfogom bánni. Nagyot sóhajtva pattanok fel, majd elvonszolom magam az ajtóhoz.

Nagy levegőt véve, lépek be a sötét szobába.
Mellette lévő székre ülök le, majd fejemet lehajtva gondolkodom azon, hogy mit kellene neki mondanom. Aztán hirtelen bevillan. Villám gyorsan kapok kabátom zsebéhez, majd abból kikapva a kis dobozkát, nevetem el magam.
-Tudod EunBi, nem így terveztem odaadni.-keserű mosoly fagy az arcomra.- Nem volt elég bátorságom ehhez soha, pedig már két éve erre készülök. Ezért jöttem vissza Japánból is, csak hát, nagyobb volt a felfordulás, mint ahogy én azt gondoltam. -dobozka tartalmától, csak még jobban elkeseredem.- Sajnálom, hogy így alakult, de tudnod kell, hogy mindig szeretni foglak, EunBi. Bármi fog történni, én mindig emlékez...-hangom elcsuklik, és akaratom ellenére is zokogni kezdek, így nem folytatom tovább.

Kezére húzva a gyűrűt, puszilom meg homlokát, majd az ajtó felé kezdek sétálni. Mielőtt kiléphettem volna, hangos csipogásokra eszméltem fel.