A rendelő előtt állva, még jobban tele lett a gatyám. Nagyon félek. Egyedül kell ezt végig csinálnom.
Nevemet meghallva, lépek be a szűkös kis orvosi szobába. Igazából -a fehér falakon kívül- egész otthonos ez a hely. Nagyon sok növény díszíti, az íróasztal barna és a többi bútor is. A falakon tájképek lógnak, de egy-két családi kép is megtalálható. Doktor úrral szemben foglalok helyet, csend van. Fogalmam sincs, hogy mit gondoljak. Ilyen jó lett az eredményem vagy ennyire rossz lett?
-Kang kisasszony -pillant rám- nagyon sajnálom. El kell kezd...
Innentől minden kiesett. Nem érdekelt, hogy mit kell el kezdenem, nem érdekelt, hogy be kellfeküdnöm, nem érdekelt, hogy milyen tüneteim lehetnek, az pedig végképp nem érdekelt, hogy mennyi időm van még hátra a kemoterápiával. Csak arra tudtam gondolni, hogy magukra fognak maradni a fiúk. NamJoon nem fog tudni felhívni, ha nem tudja kezelni a fiúkat. Jimint nem tudom kiosztani, ha valami orbitális hülyeséget csinál. Jinnek nem tudok segíteni a házimunkában, így rá fog maradni minden. Jungkook még annyira fiatal, szüksége van valakire, erre én is magára hagyom. TaeHyung, akivel bár mostanában nem ápolom a legjobb viszonyt, mégis, annyira fontos lett. HoSeok, aki néha az idegeimre megy a hülyeségeivel, de annyira aranyos tud lenni. És végül YoonGi, szerelmem, annyira sajnálom, hogy elfoglak hagyni.
-Elnézést, EunBi.-nézek rá orvosomra- Tudom, hogy ez most nehéz időszak, de figyelnie kell rám.
Nem foglalkoztam vele. Fogtam magam és egyszerűen kisétáltam a rendelőből. Nem érdekelt semmi. A fiúkkal akarok lenni, amíg még lehet. Könnyeim automatikusan útnak indulnak, majd a földre rogyok, mit sem foglalkozva azzal, hogy a kórház folyósóján vagyok, és bárki erre jöhet.
-AZT AKAROM, HOGY VÉGE LEGYEN!-kezdem el ütni a padlót- A régi életemet szeretném.-suttogom.
Dühömet kontrollálva, keltem fel a hideg padlóról, majd zokogva elindultam haza.
Miért pont én? 19 éves vagyok, alig éltem. Az álmaimat sosem fogom tudni megvalósítani. Meghalok, majd pár év múlva, már nem is fognak emlékezni rám. Ilyen az élet. Megszületünk és meghalunk, de mégis, azt hittem, hogy nekem valamivel több fog jutni, mint ez a 19 év. Pár éve, ha valaki azt mondta volna valaki, hogy én rákos leszek, valószínűleg arcon röhögve ott hagytam volna.
Két kezet éreztem meg a vállamon, majd NamJoonnal találtam szemben magam. Mégis mit keres itt?
-Mi lett az eredményed? -néz szemeimbe- Mondd, hogy örömödben sírsz.
-É-én annyira sajnálom, NamJoon.- hajtom le fejem.
Legidősebb barátomnak egy könnycsepp folyik végig arcán, majd azt letörölve, ölel magához.
-Átvészeljük, oké? Erős lány vagy, le fogod győzni.-simogatja fejem.
-Honnan tudtad meg?-nézek fel rá.
-Az alap szitut YoonGi mondta el, a mai napot pedig a naptáradban láttam.
-Spicli.
-El kell neki mondanod, EunBi.
-Tudom.
A hazavezető út elég csendesen telt. Nem tudtam, hogy mit mondjak neki, és ezzel szerintem NamJoon is így volt.
Az ajtón belépve, Yoongi fogadott. Karjait derekam köré fonta, majd szorosan átölelt. Annyira jó kedve van. Nem szeretném ha szomorú lenne. Nem szeretném itt hagyni.
-Hol voltál? Hiányoztál.-puszil bele nyakamba.
-YoonGi, beszélnünk kell.
Sosem gondoltam, hogy ez a pillanat is befog következni. Nem gondoltam, hogy visszajön, azt pedig végképp nem, hogy újra együtt leszünk. Most mégis, itt ülünk az ágyon, és fogalmam nincs, hogy hogyan mondjam el neki, hogy már csak pár hónapom van.
-YoonGi, megfogok halni...
-Persze, idővel mindenki, életem.-neveti el magát.
-Nem, komolyan mondom. Ma voltam kontrollon. Nagyobb lett a dagan...-csuklik el hangom.
Nem válaszol, csak az földet nézi. Még csak rám sem pillant. Most rontottam el mindent.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése