10.rész- Rossz hír

Ma lesz az első kontrollom. Igazából nem gondoltam arra, hogy ennyire rettegni fogok ettől a naptól. Az elejétől kezdve tudtam, hogy megfogok halni és az igazat megvallva örültem is neki, hisz nem volt senkim. Most mégis, nem akarok meghalni. Visszakaptam YoonGit, a fiúkat, és még TaeHyungot is megismertem. Épp ezért, figyelj most rám rák! Hagyd, hogy én nyerjek. Életben kell maradnom a fiúk miatt. Muszáj velük maradnom!
A rendelő előtt állva, még jobban tele lett a gatyám. Nagyon félek. Egyedül kell ezt végig csinálnom.

Nevemet meghallva, lépek be a szűkös kis orvosi szobába. Igazából -a fehér falakon kívül- egész otthonos ez a hely. Nagyon sok növény díszíti, az íróasztal barna és a többi bútor is. A falakon tájképek lógnak, de egy-két családi kép is megtalálható. Doktor úrral szemben foglalok helyet, csend van. Fogalmam sincs, hogy mit gondoljak. Ilyen jó lett az eredményem vagy ennyire rossz lett?
-Kang kisasszony -pillant rám- nagyon sajnálom. El kell kezd...

Innentől minden kiesett. Nem érdekelt, hogy mit kell el kezdenem, nem érdekelt, hogy be kellfeküdnöm, nem érdekelt, hogy milyen tüneteim lehetnek, az pedig végképp nem érdekelt, hogy mennyi időm van még hátra a kemoterápiával. Csak arra tudtam gondolni, hogy magukra fognak maradni a fiúk. NamJoon nem fog tudni felhívni, ha nem tudja kezelni a fiúkat. Jimint nem tudom kiosztani, ha valami orbitális hülyeséget csinál. Jinnek nem tudok segíteni a házimunkában, így rá fog maradni minden. Jungkook még annyira fiatal, szüksége van valakire, erre én is magára hagyom. TaeHyung, akivel bár mostanában nem ápolom a legjobb viszonyt, mégis, annyira fontos lett. HoSeok, aki néha az idegeimre megy a hülyeségeivel, de annyira aranyos tud lenni. És végül YoonGi, szerelmem, annyira sajnálom, hogy elfoglak hagyni.

-Elnézést, EunBi.-nézek rá orvosomra- Tudom, hogy ez most nehéz időszak, de figyelnie kell rám.

Nem foglalkoztam vele. Fogtam magam és egyszerűen kisétáltam a rendelőből. Nem érdekelt semmi. A fiúkkal akarok lenni, amíg még lehet. Könnyeim automatikusan útnak indulnak, majd a földre rogyok, mit sem foglalkozva  azzal, hogy a kórház folyósóján  vagyok, és bárki erre jöhet.
-AZT AKAROM, HOGY VÉGE LEGYEN!-kezdem el ütni a padlót- A régi életemet szeretném.-suttogom.

Dühömet kontrollálva, keltem fel a hideg padlóról, majd zokogva elindultam haza.
Miért pont én? 19 éves vagyok, alig éltem. Az álmaimat sosem fogom tudni megvalósítani. Meghalok, majd pár év múlva, már nem is fognak emlékezni rám. Ilyen az élet. Megszületünk és meghalunk, de mégis, azt hittem, hogy nekem valamivel több fog jutni, mint ez a 19 év. Pár éve, ha valaki azt mondta volna valaki, hogy én rákos leszek, valószínűleg arcon röhögve ott hagytam volna.
Két kezet éreztem meg a vállamon, majd NamJoonnal találtam szemben magam. Mégis mit keres itt?

-Mi lett az eredményed? -néz szemeimbe- Mondd, hogy örömödben sírsz.
-É-én annyira sajnálom, NamJoon.- hajtom le fejem.
Legidősebb barátomnak egy könnycsepp folyik végig arcán, majd azt letörölve, ölel magához.
-Átvészeljük, oké? Erős lány vagy, le fogod győzni.-simogatja fejem.
-Honnan tudtad meg?-nézek fel rá.
-Az alap szitut YoonGi mondta el, a mai napot pedig a naptáradban láttam.
-Spicli.
-El kell neki mondanod, EunBi.
-Tudom.

A hazavezető út elég csendesen telt. Nem tudtam, hogy mit mondjak neki, és ezzel szerintem NamJoon is így volt.
Az ajtón belépve, Yoongi fogadott. Karjait derekam köré fonta, majd szorosan átölelt. Annyira jó kedve van. Nem szeretném ha szomorú lenne. Nem szeretném itt hagyni.
-Hol voltál? Hiányoztál.-puszil bele nyakamba.
-YoonGi, beszélnünk kell.
Sosem gondoltam, hogy ez a pillanat is befog következni. Nem gondoltam, hogy visszajön, azt pedig végképp nem, hogy újra együtt leszünk. Most mégis, itt ülünk az ágyon, és fogalmam nincs, hogy hogyan mondjam el neki, hogy már csak pár hónapom van.
-YoonGi, megfogok halni...
-Persze, idővel mindenki, életem.-neveti el magát.
-Nem, komolyan mondom. Ma voltam kontrollon. Nagyobb lett a dagan...-csuklik el hangom.
Nem válaszol, csak az földet nézi. Még csak rám sem pillant. Most rontottam el mindent.

9.rész-Zavarban vagy?

-YooonGi, - nevetem el magam- így nem fogunk beférni az ajtón.-kezdem el ütögetni a hátát.
-Nyugalom, ura vagyok a helyzetnek.-neveti el magát ő is.
-YoonGi, tegyél le!-parancsolok rá, de nevetésem miatt kicsit sem tűnök komolynak.
-Megjött a gerlepár.-kiabálja el magát Jungkook.
YoonGival egymásra néztünk, majd szép lassan elengedett, így letudtam mászni a hátáról. Az egész csapat minket nézett, és ha ez nem lenne elég, még TaeHyung is itt van. Mivel rettentő kínosan éreztem magam, beültem HoSeok és Jimin közé. A fiúk előre hajoltak, és minden szem pár rám szegeződött. YoonGi persze lelépett, mielőtt még őt kezdték volna faggatni. A kis spicli.

-Mi az? Miért néztek így?-hajolok én is előre.
-Mi történt?- húzza mosolyra száját Jungkook.
-Hogy-hogy mi történt?-pislogok nagyokat.
-Együtt vagytok végre?-néz rám Jungkook csillogó szemekkel.
TaeHyungra néztem, még csak rám sem nézett eddig, de erre a kérdésre már ő is felpillantott. Szép volt YoonGi. Itt hagytál 6 emberrel, akik arra kíváncsiak, hogy újra együtt vagyunk-e. Hazudni nem hazudhatok a fiúknak, mivel előbb vagy utóbb úgyis kiderülne. De TaeHyungot sem akarom megbántani. De hé, várjunk csak. Tae a barátjának tekint, nem? Akkor ennek biztosan örülni fog! Én hülye.

Nem szólaltam meg, csak bólintottam, mire hatalmas kiabálás tört ki.
-Noona, én már akkor tudtam, hogy összefogtok jönni, mikor beléptetek az ajtón.-ölelget meg Jungkook.
-Hol van ez a mihaszna gyerek?-utal YoonGira HoSeok.
-Hát azt én is szeretném tudni.-suttogom.
Ebben a pillanatban Jimint vettük észre, amit épp próbálja YoonGit betuszkolni a nappaliba. Elég vicces látvány volt, mivel Jimin két fejjel kisebb, mint YoonGi, viszont sokkal erősebb.
-Suga!-kiálltok rá, de tettemet egyből megbánom, mikor realizálom magamba, hogy mit mondtam. A fiúk abbahagyták a civakodást, és rám néztek. Úr isten! Mekkora egy idióta vagyok.
-Suga?-húzza mosolyra ajkait YoonGi.-Rég hívtál már így.
-É-én most inkább megyek.-veszem szobám felé az irányt. De sajnos arra nem gondoltam, hogy YoonGi utánam jön.

Mire megpróbáltam volna magamra zárni az ajtót, addigra már szó szerint, berontott a számomra biztonságot nyújtó helyre, ami így egyáltalán nem tűnik olyan biztonságosnak. EunBi, mibe keverted már megint magad?
-Csak nem zavarban vagy?-neveti el magát.
-É-ÉN NEM!-kiabálok rá.
-Oké, oké. Akkor esetleg -lép közelebb hozzám- mi lenne, ha csinálnánk valamit?
Mitől lett hirtelen ilyen meleg? Ki kellene nyitom a ablakot. Igen, elég fülledt itt bent a levegő.
-EunBi?-karolja át derekam.
-Tessék?-pillantok rá.
-Mit szólnál hozzá, ha megünnepelnénk, hogy újra együtt vagyunk?-puszilja meg nyakamat.
Hirtelen érintése miatt, kirázott a hideg, amit észre is vett, ugyanis egy aranyos kuncogás hagyta el száját.Válaszolni már nem tudtam kérdésére, mivel keze időközben le vándorolt combomra, majd engem felkapva, nekitolt a falnak. Szája megérintette enyémet, de nem csókolt meg, így rajtakapva az alkalmon, csaptam le ajkaira.

Épp levette a pólómat, mikor valaki  berontott a szobába. YoonGi egyből reagált, így miután letett,  elém állt, hogy eltudjon takarni, ugyanis még mindig póló nélkül voltam.
-HÜLYE VAGY, HOSEOK?-ordít rá YoonGi.
-Én nem tudtam, hogy ti itt éppen...
-TALÁN KOPOGNI KÉNE!
-Shh! Megfogják hallani a többiek.- fogom meg barátom kezét.
-Mi ez az ordibálás?-lép be NamJoon.
-Remek! NamJoon, menjetek ki!-néz rá YoonGi.
-Hyung, mi a baj?-toppan be Jungkook is.
-Épp sexelni akartak.-jelenti ki HoSeok.
-TE NORMÁLIS VAGY?-csapja fejbe YoonGi, a mi kis reményünket.
Kínomba már nem tudtam mit csinálni, így YoonGi hátára hajtottam fejem, és reménykedtem benne, hogy mi hamarabb eltűnnek innen.

Szerencsére NamJoon gyorsan megértette a helyzetet, így kihessegetett mindenkit a szobából. YoonGi felém fordult. Rá néztem, majd meglátva arcát, egyből kifakadt belőlem a nevetés. Szegénykém olyan fanyarú arcot vágott, hogy egyből megsajnáltam. Mosolyogva dőlt rá vállamra.
-Miért pont most?- neveti el magát.
-Be kellett volna zárnunk az ajtót.- simítok végig hátán nevetve.
-Utólag mindig okosabb az ember.-böki meg az oldalam.
-Já', te is gondolhattál volna erre!
-De én rád gondoltam.-érinti meg arcom.

8.rész - Tessék?

Reggel iszonyatos fejfájásra keltem, és egy kicsit émelyegtem is. Így amilyen gyorsan csak tudtam, kiszaladtam a fürdőbe, hogy könnyítsek magamon. Azt hittem hogy elmúltak a tűnetek, és jobban vagyok. Hát nem így történt. Szörnyen gyengének éreztem magam.
Kifelé menet, szinte lábujjhegyen mentem vissza a szobába, nehogy felkeltsek valakit. Nem szeretnék magyarázkodni, és egyenlőre még az igazságot sem szeretném elmondani a fiúknak. Csak teher lennék nekik.
-Jobban vagy?-áll elém YoonGi.
-Hogy - hogy fent vagy ilyen korán?-pislogok rá nagyokat.
-Kérdésemre válaszolj EunBi. Vissza kellene menned a kórházba.-néz rám.
Megrázom a fejem.
-Jól vagyok, csak egy kis rosszullét. Ezzel a kórházban sem tudnak mit csinálni.- mosolyodom el.
-Biztos jól vagy? Aggódom érted. Nagyon sápadt vagy.-érinti meg arcom.
-Ühüm, minden oké.-ölelem át.
-Nem szeretnéd elmondani a fiúknak, ugye?
Megrázom a fejem.

NamJoon kiabálására lettünk figyelmesek. Kimentünk a szobából, majd egyenesen a nappaliba sétáltunk. Mi lehet a gond, ilyen korán?
-Gyerekek, új lakótársunk lesz. Legyetek vele normálisak.-néz végig a társaságon.
Nem látom a fiút, ugyanis mindenki előttem áll, és hála ennek  a fránya alacsony termetemnek, hiába is próbálkozok. Kisebb előre tolakodás után, inkább elszeretnék süllyedni a földbe. A fiú mintha szellemet látott volna, úgy néz rám, és szerintem az tekintetem sem lehet valami bizalom gerjesztő, ugyanis NamJoon mellém lép, és megérinti a vállam.
-Valami baj van, EunBi?
Hiába szeretnék megszólalni, egy hang sem jön ki a torkomon. Könnyeim újra maguktól indulnak el, és hiába próbálom visszatartani, csak egy nevetséges szipogást hagy maga után.

TaeHyung előre lép, és  szorosan átölel. Rettentően szégyellem magam, hogy elfelejtettem, és még csak nem is kerestem, hiszen ő volt velem, amikor a legrosszabb volt.
-T...Tae, én annyira sajnálom.-szipogok.
-Semmi baj. Már itt vagyok.
Egy kezet éreztem meg derekamon, majd arra eszméltem fel, hogy valaki maga mellé ránt.
-Y...YoonGi.-nézek rá.
YoonGi rám sem néz, egyfolytában TaeHyungot figyeli, aki szintén nem hátrál. Miért érzem azt, hogy ebből még baj lesz?
-Megértem, hogy te voltál vele, amíg én nem voltam itt, és kösz, hogy vigyáztál rá. De már itt vagyok. Velem van, és örülnék, ha ezt felfognád.
Hirtelen megszólalni sem bírtam. Mi az, hogy vele vagyok? Tudtom szerint nem beszéltük meg, hogy mi a helyzet kettőnkkel.
-YoonGi, semmi ilyenről nincs szó.-próbálom a szoba felé tolni, de meg sem mozdul -YoonGi, az Isten szerelméért, gyere már.-tuszkolom be a szobába.
-Jaa', most meg mi van?-áll a lehető legközelebb hozzám.
-Mi az, hogy veled vagyok? Eszednél vagy?- kiabálok rá.
-Miért, nem?-pislog rám nagy szemekkel.
-Aish, ne nézz már rám így.-takarom el az arcát- Tudtom szerint nem beszéltünk meg semmit kettőnkről.
-Oké, akkor mostantól velem vagy. Meg is beszéltük.-nyissa ki az ajtót.
Mielőtt még ennyivel itt hagyott volna, berúgtam előtte az ajtót, és neki támaszkodtam.
-Min YoonGi, ne hidd azt, hogy ennyivel el van rendezve!
-Bogaram, talán te nem szeretsz már?-támaszkodik meg fejem mellett.
Sosem voltam az a tipikus lány, aki minden fiú közelségétől zavarba jön, YoonGi mesterien értett ahhoz, hogy hogyan hozzon zavarba. Pár éve ez a közelsége fel sem tűnt volna, most viszont talán még soknak is tartom.
-É...Én ilyet nem mondtam!
-Akkor nem szeretnél velem lenni? Erről van szó?-hajol közelebb.
Megrázom a fejem.
-Hát akkor?-néz szemembe.
-Mintha NamJoon hívott volna!- kiáltom el magam, és amilyen gyorsan csak tudtam, ragadtam meg a kilincset és futottam ki a nappaliba. Jungkook és HoSeok közé pattantam be.
-Noona, valami baj van?-fordul felém a legfiatalabb.
Ijedten fordulok felé.
-Dehogyis!
YoonGi rontott be a szobába, gondolom utánam futott. Lihegve támaszkodott meg térdén, majd rám nézett. Rá se mertem nézni, csak a falat bámultam. Istenem, mindig jó voltam hozzád, segíts rajtam!
-EunBi, beszélhetnénk?-szólalt meg YoonGi.
-Nem érek rá!-bámulom továbbra is a falat.
Nem nyaggatott tovább. Lépéseket hallottam, majd egy hatalmas ajtó csapódást. Lehajtottam a fejem és felsóhajtottam. Gratulálok EunBi, ezt most jól elcseszted. Felálltam, felvettem a cipőmet, és az ajtó felé vettem az irányt.
-Biztos utána akarsz menni?-fogta meg a kezem Jimin.
Bólintottam.
-Elkísérlek. Tudom, hogy hová mehetett.

Csendben sétáltunk egymás mellett. Jiminre pillantottam, aki zsebre tett kézzel ment. Rám pillantott, majd megszólalt.
-Mi van most veled és YoonGival?
-Nem tudom.-rántom meg a vállam.
-Tudod, mikor megismertétek egymást, teljesen megváltozott, viszont jó irányba. Kevesebbet járt bulizni, sokkal elegánsabban öltözött, és jobb kedve is volt. És persze az egyéjszakás kalandjai is megszűntek. Mintha kicserélték volna.
-Tényleg?-bámultam rá nagy szemekkel.
Bólint.
-Figyelj, nem tudom, hogy mi van köztetek TaeHyunggal, de ismerem YoonGit. Ha közelebb kerülnél a sráchoz, teljesen magába zuhanna.
-Nincs semmi köztünk.-suttogom.
-Megérkeztünk. Menj csak be. Rám innentől nincs szükség.-mosolyodik el.

Furcsa érzés fogott el. Utoljára akkor jártam ezen a helyen, mikor YoonGival összejöttünk.  Nagyot nyeltem, majd beléptem a terembe. A zene üvöltött. YoonGi észre sem vett, annyira belemerült a táncba. Leültem a földre, és onnan néztem tovább a fiút. Pontosan tudta, hogy mit csinál. Nagyon rég láttam, már táncolni. Miután összejöttünk, nem sűrűn járt le táncolni, csak ha ideges volt. Gyomrom ismét görcsbe rándult. Nem akartam megbántani.
YoonGi lihegve fordul felém.
-Hát te?-lép elém.
-Bocsánatot szeretnék kérni.-állok fel.
-Tényleg?
Bólintok.
-Nem szükséges.-lép a tükör elé.
-Tessék?-pislogok rá nagy szemekkel.
-Nem kell bocsánatot kérned, nem haragszom.
-Miért?-lépek mögé.
-Nem haragudhatok rád azért, mert mással szeretnél lenni.
Torkomba hatalmas gombóc keletkezett. Mással akarok lenni? Ezt meg mégis honnan vette?
Közelebb léptem hozzá, és átöleltem hátulról.
-Nem szeretnék mással lenni.
-Akkor?-kezét kezemre csúsztatja, majd megszorítja.
-Veled szeretnél lenni.

7.rész- Újra együtt

Kisebb hangzavarra lettem figyelmes, mikor magamhoz tértem a székben. Valószínűleg elaludhattam.  Körülnéztem a váró terembe. Mindenki sürgött-forgott. Biztos voltam benne, hogy valami baleset történt, de ez a ötletem fuccsba ment, mikor megláttam, hogy nővérek tolonganak be YoonGi szobájába. Gyomrom görcsbe rándult, és egyből a legrosszabbra gondoltam. Lassan felkeltem a biztonságot nyújtó helyemről és  csigákat megszégyenítően  sétáltam be YoonGi kórtermébe. Küszöböt átlépve a fehér fallal találtam szembe magam. Nem akartam ránézni. Nem szerettem volna, úgy emlékezni rá. Egyáltalán nem akartam, hogy az maradjon meg benne, hogy a kórházi ruhába haldokol. Gondolat menetem egy mély, rekedtes hang zavarta meg.

-Nem fáj semmim.-fordulok a hang irányába - Jól vagyok.-feleli.
YoonGi hangját, még sosem véltem ennyire nyugtatónak. Ebben a pár hétben bármit megadtam volna ezért a pár szóért, és most , hogy hallom őket nem tétovázom. Egyenesen az ágyához sétálok. Hirtelen elönt a düh, és bár magam se tudom, hogy miért, hisz nem az ő hibája, mégis rákiáltok.
-Mondtam, hogy ne menjünk oda! Egyszer az életben nem tudtál volna rám hallgatni?! Belehaltál volna? Huh?!-könnyeimmel küszködve, rivallok rá.
-EunBi...én sajnálom.- hangján hallatszódott a megbánás, és bár iszonyatosan haragudtam rá, teljesen elgyengültem. Amilyen gyorsan csak tudtam, megszakítottam kettőnk között a távolságot, és szorosan megöleltem.
- Ha itt mersz hagyni még egyszer, soha többet nem bocsátom meg!
Vállamra meleg folyadék csöppen, és egyből realizálom magamban, hogy YoonGi sír. Ennél a pillanatnál végképp betelt nálam a pohár, és hiába próbáltam magam visszafogni, belőlem is előtört a zokogás. Hihetetlenül örülök, hogy volt elég ereje, és felkelt. Soha többet nem hagyhat magamra, különben megbánja!

Pár napig még bent tartották YoonGit, de mivel nem volt semmi probléma, így ma kiengedik. Mivel kikönyörögtem, hogy jöjjön hozzám, ezért most épp a kórházba tartok. Még mindig nem fogtam fel, hogy YoonGi felépült. Annyira hihetetlen. De nem panaszkodom miatta, mióta itt van minden jobb. A rosszulléteim is enyhültek, és teljesen jobb kedvem lett, depressziónak már nyoma sincs.
Miután megérkeztem, kifizetem a taxit, és berohanok a kórházba. Iménti cselekedetem abba a pillanatba megbántam, mikor valaki mellkasának ütközve, fenekem a padlóval találkozik. Mit ne mondjak, nem éppen kellemes érzés.

-Baszki!- fájlalom hátsómat.
-Bogaram, te még mindig béna vagy.- Mély hangja miatt, egyből felismerem az illetőt, és amilyen gyorsan csak tudok pattanok fel, majd dühösen pillantok rá.
-Te!-mutatok rá.- Mondtam már, hogy ne hívj így.
-Sajnálom, Bogaram.-fogja be a száját.-Hupsz.
-Min YoonGi! Még egy ilyen és a macskával alszol!-kiabálok rá.
Nem válaszol, csak felkap vállára, és a kijáratot veszi célba.
-YoonGi! Neked pihenned kell, tegyél le!-ütögetem hátát.
-Programunk van mára.-jelenti ki nemes egyszerűséggel.
-Van beleszólásom?-sóhajtok fel.
-Nincs.
-Gondoltam.- forgatom meg szemem.-Taxival megyünk!
-Te csak ne forgasd a szemed!
-Oppa! H...Honnan tudtad?-hüledezek.
-Mindig ezt csinálod.-neveti el magát.
-Ch-horkantok fel- Hova is megyünk? Csak hogy tudjam, hogy hova hívjam a rendőrséget.
-Namjoonékhoz.
Gyomrom ismét görcsbe rándul a név hallatán.
Nagyon rég voltam NamJoonéknál, és bár imádtam őket, azóta nem is hallottam felőlük, mióta YoonGi elment Japánba. Kicsit tartók attól, hogy sokat változtam, így már nem annyira kedvelnek. Bár biztos ők is változtak. Mondjuk Jin nem hiszem, hogy sokat változott volna, hisz ő már akkor is igazán felnőttesen viselkedett, a többiekhez képest. Nagyon kíváncsi vagyok rájuk, és természetesen nagyon hiányoznak is már. Jó lesz őket újra látni.

Miután beléptünk, a kicsi, de annál otthonosabb házba, egyből eszembe jutott minden emlék. Mielőtt még elkalandozhattam volna, Jungkook a nyakamba ugrott, és mindketten a földön kötöttünk ki.

-Noona, annyira hiányoztál! Ugye most már gyakrabban fogsz ide járni? -nézett rám nagy szemekkel.

-Persze, feltéve, ha leszállsz rólam, és nem nyomsz össze.-nevetem el magam.

A nálam csak pár hónappal fiatalabb fiú, rögtön felugrott, majd felsegített.

-Jól vagy?- jön oda nevetve, YoonGi.
Mosolyogva bólintok, majd a többiekhez lépve, őket is üdvözlőm. Nem sokat tévedtem. Jin semmit nem változott, csak egy kicsit felnőttesebb lett az arca, NamJoon is igazán  felnőttes lett, de még mindig nagyon jó humora van. Viszont a másik kettő, csak rosszabb lett. Teljesen hiperaktívak lettek. Egész délután pörögtek. HoSeok egyfolytában beszélt, amin csak mosolyogni tudtam. Jungkookot, mint valami rossz gyereket, folyton leszidták. Jimin sem változott sokat, sokkal perverzebb lett és egy kicsit csendesebb is, - HoSeokhoz képest - de ettől elnézve minden maradt a régi, és ennek különösen is örülök.

Estefelé Jinnek segítettem vacsorát készíteni, majd miután mindenki megvacsorázott, úgy döntöttünk, hogy náluk alszunk, YoonGi régi szobájába. YoonGival este már nem sokat beszéltünk, ugyanis engem gyorsan elnyomott az álom. Teljesen lefárasztott Jungkook és HoSeok.  Észre sem vettem, hogy mennyire hiányzott ez az egész.

6.rész- Kérlek!

A fejem sajgott, tüdőmön mintha téglák sorakoztak volna fel. Homályosan láttam, mégis tisztán emlékeztem mindenre. Autó baleset. Részeg sofőr. YoonGi.

Miután kinyitottam a szemem, elsőnek TaeHyungot pillantottam meg. Megviseltnek tűnt. Haja kócos volt, szeme alatt hatalmas karikák. Nem aludhatott már egy pár napja.

-Minden rendben?- szólalok meg kissé rekedtes hangon.

TaeHyung helyett, viszont az orvos válaszol, akit eddig észre sem vettem.

-Kisasszony, emlékszik mi történt?

A torkomba hatalmas gombóc keletkezett, gyomrom pedig görcsbe rándult. Persze, hogy emlékszem.

-YoonGi jól van?-nézek fel rá.

Senki nem felel, és bár pár nappal ezelőtt ölni tudtam volna ezért, most mégis rettentően ideg tépő ez a csend.

-Valami történt?- vetek aggódó pillantást TaeHyung felé.

Ismét csend.

-Valaki elmondaná, hogy mi történt?- emelem fel hangom.

-Kisasszony, kérem ne kiabáljon.- szólal meg a nővér.

-Mondja már el végre valaki, hogy mi történt vele!- érzem, hogy a síró görcs kerülget.

-Kómában van.- hangja rideg volt, álla megfeszült, keze pedig ökölbe szorult.

-TaeHyung, ez nem vicces.-rázom meg a fejem.

Nem válaszol, csak ő is megrázza fejét.

-Ho...Hol van most?-dadogok.

-Nem kéne...

-TE CSAK NE MONDD MEG NEKEM, HOGY MIT CSINÁLJAK. HOL VAN?
-202-es kórterem.- hajtja le fejét.

Nem foglalkozva velük, kitépem az infúziót kezemből, és sietve elhagyom a szobát. Jelen pillanatban sem TaeHyung, sem a orvosok nem érdekelnek. Meg kell találnom YoonGit.

A folyosó hideg padlóján végig sétálva, egyből megpillantom a kórtermet. Kezem a kilincsen van, de képtelen vagyok bemenni. Félek. Félek, hogy valami olyat látok, amit nem szeretnék. Félek, hogy már talán itt sincs. Rettentően félek attól, hogy most végleg elveszítem.

Rövid idő után belépek az ajtón. Egyből észreveszem YoonGit, és amilyen gyorsan csak tudok, odasietek hozzá. Szemei csukva vannak, szája lila, bőre fehér. Olyan, mintha halott lenne. Viszont a gépek csipogása, egyértelműen a tudtomra adják, hogy még mindig itt van velem.

-YoonGi, szerelmem. Miért nem keltél még fel?- hajtóm mellkasára fejem- Miért nem te vártál rám?

Könnyeimet útjukra indítom.

-Mondtam, hogy nem kellett volna oda mennünk. Most az egyszer nem hallgathattál volna rám?- szorítom meg ruhája anyagát- YoonGi, fel kell kelned. Nem hagyhatsz itt, hallod? Kérlek!

Hetek teltek el, de YoonGi még mindig nem kelt fel. Minden nap bementem hozzá. Beszéltem neki, könyörögtem, sírtam, hogy legyen elég erős, és térjen magához. De semmi nem történt. Őszintén szólva, már alig van erőm és kitartásom ehhez. Nem tudom így látni őt. Még csak megfázva se láttam, amíg együtt voltunk. Igaz, nem volt mindig jókedve, de mindig igyekezett, hogy ezt senki se vegye észre. Iszonyatosan hiányzik, hogy újra halljam a hangját.

-Kisasszony- lép be egy nővér- Maga az egyetlen hozzátartozója a fiúnak?

-Igen, a szülei meghaltak.-állok fel.

Egy dobozt add át nekem.

-Ezek voltak nála, mikor a baleset történt.- majd amilyen gyorsan bejött, úgy is tűnt el.

Egész testem remegni kezdett, és fogalmam sem volt, hogy most kinyissam-e vagy inkább dugjam el, és soha többet ne nézzek felé sem. Végül leültem egy székre, és szép lassan levettem a doboz tetejét. Az első dolog, amivel szembe találtam magam, az egy véres, kék felső volt. Ez volt rajta a baleset napján. Szememben újra összegyűltek a könnyek, de nem foglalkozva vele, tovább kutattam. Egy kis dobozka akadt a kezembe. Mikor kinyitottam, könnyeimet nem tudtam tovább visszatartani. YoonGi, ezért akartál odamenni?