5.rész- Váratlan vendég

*Kim TaeHyung*

Ma korábban látogatom meg EunBit, ugyan is Jiminnek randija lesz, és elrángat magával ruhát venni. Nem értem, hogy mire ez a nagy felhajtás, hiszen csak moziba mennek. Na de  ezt megszokhattuk Jimintől. Viszont, ami bent várt a kórterembe, az egyáltalán nem volt megszokott. EunBi ágya mellett, egy fiú ült és nevettek. A srác még ülve is magas volt. Fekete haja volt, és szinte minden második ujján gyűrű volt. Mikor beléptem, EunBi elhalkult és felém fordult. Mielőtt bármit is mondhatott volna, a fiú elém állt és kezet nyújtott.

-Helló.-hajol meg- Min YoonGi vagyok, EunBi volt barátja.
A pofám leszakad. Ez meg mi az istent csinál itt? És egyáltalán mióta járkál be hozzá? Talán újra összejöttek?
-Kim TaeHyung.-küldök felé pár megvető pillantást, amihez csak egy grimaszt kapok, majd EunBi felé fordulok.-Csak azért jöttem, mert ma este nem tudok bejönni.
-O...oppa, valami baj van?-néz rám óriási szemekkel.
-Nincs semmi baj, majd holnap meglátogatlak.

Rá sem néztem, amilyen gyorsan csak tudtam, menekültem ki a kórteremből, majd a kórházból is. Ezt nem hiszem el. Kim TaeHyung, te egy vérbeli idióta vagy.

*EunBi*

Ebbe meg mi ütött? Pedig tegnap olyan jó kedve volt. Valami történhetett vele? Vagy Csak YoonGi zavarta? Aiish, soha nem fogom megérteni.

-Ennek meg mi baja?-fordul felém YoonGi.
-Fogalmam sincs. Lehet dolga akadt.-rántom meg a vállam.
-Szerintem meg féltékeny volt. Elvileg a volt barátod vagyok.-neveti el magát.
-Aigoo, ki lenne rád féltékeny?-dobom hozzá a párnámat.-Huh?
-Mivel ilyen vadító külsővel rendelkezem, nem csodálom, hogy teljesen féltékeny lett, mikor belépett.-túr bele hajába.
-Aish, te rosszabb lettél, mióta elmentél.- nevettem el magam.
-Egyébként, mi van köztetek?
-Csak barátok vagyunk.-mosolyodom el.
-Nekem nem úgy tűnik. Szerintem a srác, már rég megölt volna, ha te nem vagy itt.
-Fejezd be -csapok a vállába- nincs köztünk semmi.
-Aigoo, ezek szerint még mindig engem szeretsz?-néz rám.
Nagy szemekkel néztem rá. Fogalmam sem volt, hogy mit kellene neki mondanom, elméletileg már fél éve szakítottunk. Nem mondhatom neki azt, hogy még mindig szeretem. Aish, mit tegyek?
-Oppaa, ne beszélj hülyeségeket.-eltakarom az arcom, mielőtt még észre venné, hogy zavarban vagyok.
Hangosan felnevet, majd megsimogatja a fejem és feláll.
-Holnap visszajövők. Addig is vigyázz magadra.-nyom egy puszit a homlokomra-Pihenj sokat és öltözz fel melegen.

Mire feleszméltem, már hűlt helyét nem találtam. Hogy képzelheti azt, hogy fél év után csak így visszajön Japánból? Szemét egy alak. Min YoonGi, ezt még visszafogod kapni!

*TaeHyung*

-Tae, figyelsz te egyáltalán?-dob hozzám egy pólót Jimin.
-Huh? Mi?-nézek körbe.
-Ennyi erővel annak a falnak is mutogathatnám a ruhákat, Kim TaeHyung. Mi bajod?
-Ma voltam bent EunBinél.
-És? Valami baj van?-ül le mellém.
-Nem vele nincs semmi, nagyon jól van. Csak...
-Csak?
-Mikor mentem be hozzá, bent volt az exe.
-És?-húzza fel szemöldökét.
-Ennyi.
-Haver, te féltékeny vagy.-röhögi el magát.
-Mi? Hogy képzelhetsz ilyet? Mi csak barátok vagyunk! Pff...Még hogy én féltékeny. Ugyan.-teszem karba a kezem.
Tényleg féltékeny lennék? Ennyire nyilván való lenne? Nem, nem. Ez kizárt dolog. Elvégre csak barátok vagyunk, és nincs köztünk semmi, igaz?

*EunBi*

Ma haza engedtek, ezért felhívtam YoonGit, hogy ma nem kell jönnie, de mindenképp találkozni akart, szóval a lakásomhoz jön. TaeHyungot is próbáltam hívni, de nem vette fel. Mivel nagyon unatkoztam egyedül, így elkezdtem rendet tenni a házban. A szekrény tetején találtam egy dobozt. Ebbe tettem azokat a dolgokat, amit YoonGitól kaptam, mikor elment Japánba. A szemem megakadt egy kis lapon. Emlékszem rá.


-Oppa, ez mi?- ülök le mellé.
-Ilyen lesz a házunk.-tolja elém a papírt.
-Huh? Mi az, hogy három gyerek? Kifogja őket megszülni?
-Te mondtad, hogy utálsz egyke lenni.
-Így van. Na de három gyerek. Oppaa, talán te fogod megszülni?-háborodok fel.
-Shh. Nézd. Itt lesz egy udvar.-mutat a lapra- itt lesz a kutyaház és a kert. Mindenképp kell kutya, valami nagyon nagy.
-Oppa, a kutya még belefér. A gyerekek számával, viszont nem értek egyet.-biggyesztem le a szám.
-Aiish, veled csak a baj van.-húz magához-hány gyereket szeretnél?
-Kettőt!
-Aigoo, nem mindegy, hogy eggyel több vagy kevesebb?
-Oppa-csapok óvatosan a tarkójára-Nekem kell megszülnöm. Mi lesz, ha nem fogom bírni?
-Emiatt ne aggódj. Erős vagy. -közelebb hajol és megcsókol.


Már el is felejtettem, ezt a kis dobozkát. Hiányzik YoonGi. Aigoo, miért sírok, hisz most újra itt van. Minden olyan lehet, mint régen.

Mivel ő nagysága unatkozott otthon, így kitalálta, hogy menjünk el a régi kilátóra. Nem szeretem azt a helyet, és ezt ő is nagyon jól tudja. De ha YoonGi valamit a fejébe vesz, akkor az úgy is lesz.
-Oppaaa, nem akarok oda elmenni.-kezdem el a hisztit, hátha visszafordul.
-Régen is mindig oda jártunk.-neveti el magát.
-Aish- vágom fejbe - te semmit nem változtál.
Rám néz és biccent egyet.
-Nem bizony, de te sem. Aigo, voltál te bárhol is, mióta én elmentem?
Nem tudtam válaszolni, ugyan is megláttam, hogy egy kocsi áttért a mi sávunkba, de mire szólhattam volna YoonGinak, nekünk jött és utána minden elhomályosult.

4.rész-Haldoklom

*TaeHyung*

Másnap a kórházban ébredtem. Villámcsapásként ért a felismerés, miszerint a kórházban vagyok, épp egy kórterembe és egy ébredező lány kezén feküdtem.

Tegnap este, miután behozták EunBit, jobban lett, viszont az orvosok bent tartják megfigyelésen, nehogy valami baj történjen. Az igazat megvallva, túlságosan is jobban lett, teljesen fel van pörögve, fogalmam sincs mit kezdjek vele.

-TAAAE, EZ EHETETLEN.

Esküszöm, még életemben nem láttam senkit, aki ilyen undorral nézett egy ételre. Próbáltam magam visszafogni, de ez lehetetlennek bizonyult, így olyan hangosan nevettem fel, hogy szerintem még a kórház másik szárnyában is lehetett hallani.

-Aigoo, mit nevetsz már? Ilyen vicces lennék?-csap a vállamba-Huh?
-EunBi, életembe nem láttam még embert így undorodni egy kajától.

Teljesen biztos voltam benne, hogy valami rosszat mondtam , ugyanis EunBi akkorát ütött a kanalával a fejemre, hogy még azt is megbántam, hogy megszülettem.

-OPPA, KÓSTOLD MEG! GYERÜNK!

Hatalmas szemekkel bámultam rá, valószínűleg fogalma sem volt, hogy miért.
Jól hallottam? Tényleg oppának szólított?

-Oo..oppa?-nyeltem egy nagyot, hogy letudjam küzdeni a torkomban lévő gombócot, amitől már lassan megfulladok.
-Nem szeretnéd, hogy így hívjalak?-néz rám nagy szemekkel-Zavar?
-HOZOK NEKED VALAMI EHETŐT.

Villámgyorsan végig sétáltam a folyóson és amilyen gyorsan csak tudtam, lerohantam a büfébe.
Teljesen összezavar ez a lány. Aaaish, megőrülök. Hogy tud ennyire zavarba hozni? Engem, Kim TaeHyungot.
Arcomra tettem kezeimet, hogy valamiképp lehűtsem magam, mielőtt még visszamennék. A büfénél kivártam a sorom, majd szép lassan visszasétáltam EunBi kórterméhez.
Nagy levegő TaeHyung, minden oké. Ő is csak egy egyszerű lány.

*AZ ELÁTKOZOTT BARÁTSÁG 276.NAPJA*

Tehát még egyszer, ha ez egy megható románc lenne, nyilván egymásba szeretnénk, ő pedig gyönyörű, bölcs dolgokat mondana, amikre csak élete alkonyán jöhet rá az ember. Aztán meghalna a karjaimban. De nem ez történt. Egyszerűen csendesebb és szomorúbb lett. Már nem létezett többé az a hiperaktív, mosolygos lány.

-Szóval… hogy vagy? De komolyan.-nézek rá
-Komolyan? Úgy érzem, lehet, hogy igazad volt.
-Huh?-Vágok egy elég idióta, értetlen arcot-Mikor?
-Még októberben. Mikor azt mondtad, hogy haldoklom.

Nem gondolhatja azt, hogy megfog halni. Nem fog! Én tudom, hogy mire képes, tudom, hogy letudja győzni ezt az egészet. Erősnek kell maradnia.

-Jó, de azt megbántam.
- Ne bánd meg.
Ráfekszem a vállára és hangosan elkezdek hümmögni.
-Mi ez a hang?-neveti el magát
-Ez egy bűnbánó jegesmedve. Az összes állat közül a jegesmedve fejezi ki legtisztábban a bánatát. Hallgasd, milyen kísértően panaszos.

Folytatom a hümmögést, amitől csak még jobban elkezd nevetni, majd hirtelen abbahagyja.
-Ne nevettess. Kérlek. -simít végig az arcomon- Fáj.
-Sajnálom.
És ezután hosszú ideig nagy csend lett, amit aztán ő tört meg.
-Kínos ez a nagy csend.
-Nem baj, ha csendben vagyunk kicsit.

Most már biztos nagyon drukkoltok, hogy nehogy meghaljon ez a tüneményes lány. De ne csüggedjetek. Nem fog. Meg fog gyógyulni. Ígérem.

3.rész-Túl fiatal

*TaeHyung*

A szívem majd megszakadt, amikor a mondatod befejezve elkezdett zokogni.Fogalmam sem volt,hogy mit csináljak.Nem vagyok valami érzelgős srác.Csak bámultam,mintha életemben nem láttam volna síró lányt.Miután rájöttem,hogy ezzel egyáltalán nem segítek, szorosan átöleltem.Biztosan jólesett neki,mert pár percen belül halkulni kezdett zokogása.Mióta rosszabbodott a rákja,egyre érzékenyebb.Soha nem láttam még ennyire sírni,és az igazat megvallva,nem is szerettem volna.

Kicsit eltávolodott tőlem és az arcát kezdte el törölgetni. Átnyújtottam neki a legújabb irományom.
Az utóbbi időben elkezdte olvasni a novelláim, és persze nem szeretném elvenni a maradék életkedvét, így hát minden héten hozok neki egy újat.
-Lehet jobb, ha itt maradok és megakadályozom, hogy elolvasd.
-Dehogy. Menj csak.
Egy apró mosolyt küld felém, amitől egy kicsit megnyugszik a lelki világom.
-Hát jó. Akkor jó szórakozást ehhez a borzalmas novellához.

Lassú léptekkel haladok Jiminék háza felé. Ami az igazságot illeti, hétszer fordultam vissza EunBihez, de mindig meggondoltam magam. Pihenésre van szüksége, nem rám. Így is elég látogatója van a nap minden percében. Szóval tovább folytattam utamat. Az ismerős házat meglátva azonnal berontottam és megcéloztam  barátom szobáját. Nem tévedtem, Jimin a falnak fordulva aludt. Minden áldott nap, mikor az iskolából hazaér, ledobálja cuccait és egyből egy jó hosszú alvásnak ered.Gondoltam megtréfálom egy kicsit, így besiettem a fürdőszobába és egy vízzel teli lavórral tértem vissza a szobájába. Mielőtt lecsaptam volna áldozatomra, megmozgattam a lábammal, de semmit nem ért. Így hát rá öntöttem a lavór tartalmát. Jimint, mintha puskából lőtték volna ki, olyan gyorsan pattant ki az ágyból, majd miután észrevette,  hogy milyen jól is szórakozom rajta, egy kisebb fogócskát bonyolítottunk le. A játékunkat egy nem várt vendég érkezése szakította meg.
-Úristen!Ti meg mit csináltok?-nevette el magát.
-Byul, mit keresel itt?-kérdezem tőle, a lehető legközömbösebben, hogy még véletlen se látszódjon, hogy mennyire idegesít a jelenléte. Nem adok meg neki ennyi örömöt.
-A telefonod nem vetted fel, szóval gondoltam megkérdezem Jimintől, hogy mi van veled.
-Mikor érdekelt ez téged?-vetek felé egy megvető pillantást.
-Ugyan, TaeTae. Még mindig haragszol rám?
-Egy cseppet sem érdekelsz már, Go EunByul.-Jimin felé fordulok-Holnap beszélünk.
Majd amilyen gyorsan csak tudok, kiviharozok a házból.
Persze ki lennék én, ha ezt ennyivel megúsztam volna.
-Várj Tae.-megfogja a csuklóm és maga felé ránt.
-Mondtam már, hogy ne hívj így. Mit akarsz?
-Hallottam, hogy mostanában sokat vagy együtt EunBivel. Ez igaz?
-Nem mintha közöd lenne hozzá, de igen, jól kijövünk egymással.
-És azt hiszed, hogy én ezt hagyni is fogom? Tae, te mindig az enyém maradsz. Nem fogom hagyni, hogy egy kis haldokló ribi közénk álljon.
-EunByul, jól vésd az eszedbe. Soha a büdös életben nem lesz olyan, hogy minket bárki is együtt lásson. Előbb ugrom bele a Han folyóba, mint hogy még egyszer elkövessem ezt a hibát. EunBiről pedig szállj le. Semmi köze nincs ahhoz, hogy mi szakítottunk. Ezt csak is magadnak köszönheted.-nagy lendülettel hátat fordítok neki, és elsétálok.-További szép napot.

Byullal egy hónapja szakítottunk az évfordulonkon. Megszerettem volna kérni a kezét, így a házuk felé vettem az irányt. Azt hittem az lesz életem legjobb napja, erre a legrosszabb lett. Mikor benyitottam a szobájába épp egy fiúval volt, hagyd ne ecseteljem, hogy mit csináltak. Szóval azzal a lendülettel, amivel beléptem, olyan gyorsan hagytam el a házat. Sajnos a fiút nem láttam, vagyis lehet, hogy láttam, de már nem emlékszem rá. Őszintén, nem is szeretnék emlékezni rá.

*AZ ELÁTKOZOTT BARÁTSÁG 113.NAPJA*

- Az mi?-néz rá  kezemben lévő könyvre.
-Oh, semmi, csak életem nagy átka.Amit anyám kérésére mindenhova hurcolok,míg le nem adom az egyetemi jelentkezésemet.Azt mondja olyan, mint egy étlap a jövőmhöz.Csupa olyan kajával, ami 4 évre megkeseríti az életemet.
-Ideje felnőnöd az egész egyetem témával kapcsolatban.-neveti el magát-Na jó, tegyük fel,hogy az emberek nem fognak bírni,ami persze totál őrültség,viszont sokkal kevesebbet kell majd érintkezned velük.Az egyetem max. 15-20 óra.És ha nem akarsz koliba menni,jelentkezz az államira.És lakj otthon.Jobb, mint ha otthon ücsörögnél,és ok nélkül utálnád magad.
-Nem ok nélkül...
-Shh.-fogja be a szám-Jelentkezz az államira.Most azonnal. Jelentkezz korán.Gyerünk, itt előttem. Kezdj neki.
-És ha nem?-döntöm oldalra a fejem, miközben rá nézek.
-4. stádiumú rákom van.Úgyhogy elég genyóság lenne.
-Aishh...Na jó.De tudod mit?Jelentkezz te is valahova.Tessék.-kezébe nyomom a vastag könyvet.-Lapozd át ezt a rettenetes könyvet és válassz pár egyetemet.Most már a tiéd. Mmm…A jövőd étlapja.
-TaeHyung...Én haldoklom.
-Csak töltsd ki, kérlek.
-Rendben. De akkor együtt töltsük ki, oké?-néz rám.
-Na még mit nem!
-Tae-biggyeszti le a száját.-kérlek.
-Jó, jó, csak ne nézz rám így.-nevetem el magam.

Nagyon jól tudtam,hogy miért nem jelentkezett még egyetemre.De nem fog meghalni.Ebben vagyok a legbiztosabb,erős lány.Le fogja küzdeni a rákot.



Az nap este ott aludtam EunBinél.Talán épp ez volt a szerencse.
Az éjszaka közepén valaki keltegetni kezdett.Miután feleszméltem,hogy hol vagyok és hogy ki kelteget,egyből egy kisebb szívrohamon mentem keresztül.
-Baj van?-ülök fel hirtelen az ágyon.
-Ne..Nem kapok levegőt,Tae.-próbált felülni,de szegénynek semmi ereje nincs,mióta kemoterápiára jár.
Amilyen gyorsan csak tudtam,tárcsáztam a mentőket és levittem a kezemben.Mire leértem vele,a mentők már itt voltak.Átadtam nekik,majd a kocsimba ülve követtem a mentőautót.Csak egy dolog körül jártak a gondolataim.
Még nem halhat meg. Túl fiatal ehhez. Annyi mindent kell még átélnie. Egyetem, új barátok, házasság, gyerekek. Még nincs itt az ideje, hogy meghaljon.

Kérlek,csak egy kicsit legyél erősebb,EunBi.

2.rész-Nehezebb,mint gondoltam

*A HALÁLRA ÍTÉLT BARÁTSÁG 1. NAPJA*

Mikor besétáltunk a szobájába, akaratlanul is észrevettem,hogy rengeteg párnája van.
-Jó sok itt a párna.-nézek körül a szobába.
-Igen.
-Most tényleg, mennyi..mennyi párna lehet ez?
-Fogalmam sincs.
-Bár nekem lenne ennyi párnám.
-Hát vegyél.
Oké.Ez kezd elég kínos lenni.Valamivel fel kell dobnom ezt a beszélgetést.
-Áh, valószínűleg gyanús lenne a szüleimnek.
-Mi,hogy túl sokat fogsz aludni?
- Nem, valószínűleg azt gondolnák,hogy megakarom csókolni őket.Rémeseket képzelnek rólam.De ők tehetnek róla,állandóan szexi párnákat vásárolnak.-Felveszek egy kék díszpárnát az ágyról.-Ez nagyon szép párna.Nyilvánvalóan fiú,de emlékeztet egy régi párnánkra,akit Francescának hívtak. Hasonló színe volt.Na mindegy, Francescától végül kénytelenek voltunk megválni,mert eléggé problémássá vált a helyzet.Kész téboly.Csak úgy izzott a levegő kettőnk közt,ezt senki sem tagadhatta.Tudom, a világ szemében helytelen volt az egész,szerintem viszont a világ mérte fel helytelenül,hogy mi jöhet létre egy párna… és egy fiú közt,aki férfivá lett.

Kezd elég furcsán rám nézni,az lesz a legjobb,ha én most ezt abbahagyom és lelépek.
-Na mindegy.Csak viccnek szántam.
Hirtelen hangosan felnevet.
-És vicces is volt! Köszönöm.-mosolyog.
Király.
Megtudtam nevettetni egy haldokló lányt.
Életem csúcspontja.


Iskola után,mikor már mennék fel  nyugodtan a szobámba,észreveszem,hogy apa a jegyzeteimet olvassa.
-Apa, százezerszer mondtam,ezeket nem nézheted meg!
-De a rajongod vagyok!
Csak megrázom a fejem és elveszem tőle a papírokat,majd elindulok az eredeti célomhoz.Mármint indultam volna,ha Jimin nem lép ki elém.
- Megint találkozni fogsz azzal a lánnyal?
-Azt hiszem, ja, valószínűleg.
-Kicsit megbögyörészed?
Gyorsan fejbe vágom,amit egy grimasszal nyugtáz.
-Dehogyis! Ez más.
-Miért lenne más?Lehet, hogy ez az utolsó esélye,hogy férfival legyen.Nem lehetsz ilyen önző.
Amint látom,nagyon is jól mulat ezen az egész dolgon,velem ellentétben.
-Jimin!
-Egyébként is, miféle rák az akut mielogén leukémia?
-Hát tudod, az amikor elrákosodik az izé.

*A RÉSZ, AMIKOR EUNBI ÉS ÉN IGAZI BARÁTOK LESZÜNK avagy:NINCS VISSZAÚT*

-Most mesélj te.-nézek rá
-Mármint, a rákról?
-Csak ha szeretnél.
-A legnehezebb az egészben látni anyámat, ahogy próbál megbírkozni az egésszel.És néha belegondolok, hogy ha tényleg egyedül marad abban a házban..Nincs senkije. Apámmal utálják egymást…Testvérei sincsenek…Nem tudom mit kezdene magával.
-Ne sírj.
Végig simítom a karját,majd összekulcsolom a kezünket.
-Nem is sírok.-mondja nevetve.
-De sírhatsz, ha attól jobb!
Emelem fel védekezően az egyik kezem.
- Most mondtad, hogy ne sírjak!
Válaszképp csak összekócolom a haját.
-Apámmal mindig sétálgattunk,és csak számoltuk a mókusokat.
-Csak nem mókus népszámláló volt?-mondom nevetve.
-Nem, csak mindig ezt csináltuk,amikor láthatásin volt.Nem is szóltunk egymáshoz,csak annyit, hogy:“Mókus, hét.Két mókus, kilenc.”
-Jézusom. Azonnal igényelj apa-kártérítést.
Hangosan felnevet és belecsap egyet a vállamba.
Persze,aranyos voltam,és eljátszottam a hattyúk halálát,amiért újra kiröhögött.

- Én milyen csoportba tartozom?
- Mire gondolsz?
-Tegnap mesélted, hogy a suliban mindenkit csoportokba osztasz.Én melyikbe tartozom?
-Őszintén?
Bólint.
-Uncsi zsidó végzős lányok,2/A alcsoport.
Másra számíthatott,ugyanis az állát a földről kellett felkaparnia.
- Légyszives értékeld az őszinteségemet.-már lassan megfulladok a röhögéstől.
- De szemét vagy!
Csak helyeslően bólogatok,mielőtt még egyszer lecsapna rám.
-Na és a te csoportod?
-Én nem tartozom egyikbe se.Úgy érzem, hogy egy magamfajta srácnak,a gimiben, szimplán a túlélésre kell játszania. Érted?Csak átvészelni, halálos ellenségek szerzése nélkül vagy anélkül, hogy örökre csúnyán lejárassam magam.
-Csak túlélni az egyetemig?
- Egyetem? Jézus, dehogy, az még rosszabb.
-Mi?
-Az egyetemen  állandóan idegenek vesznek körül. Még a saját szobádban is!Gyakorlatilag sosincs lehetőséged lazítani.Körülbelül két hétig bírnám, aztán belehalnék egy pánikrohamba.Lehet nem is jelentkezem.
-Ez a leghülyébb dolog,amit valaha mondtál.
-Szerintem még a top 5-ben sincs.-röhögök fel.

Kezdünk elmélyülni ebben a hülye sztoriban,és most bizonyára azt gondoljátok:
“Hé. Tetszik nekem ez a EunBi,és irtó pipa leszek, ha meghal a végén.”
De aggodalomra semmi ok.
Nem hal meg.

*A RÉSZ, AMIKOR EUNBIT MÁR PÁR HETE KEZELIK*

-Bocs, legközelebb én is hozok neked virágot.Bár nem tudom hova tennéd.Szinte már csak a hányós lavórban van hely.
-Virágok… a hányós lavórban…-mondja mosolyogva.
Melléfekszem és rá nézek.
-Tetszik ez a satyi.Tök cuki.
-Sosem voltam kifejezetten szép,és soha nem is zavart,mert nekem ez nem számít.Azt hittem könnyebb lesz így kinézni. De nem az.Annyian jönnek látogatóba és látszik, hogy undorodnak tőlem.Sokkal nehezebb, mint gondoltam.
-Ugyan már.Jól nézel ki!
-Csúnya vagyok, Tae, annyira csúnya!Mindenki a képembe hazudik és észre se veszik, hogy mennyire sértő.Azt hiszik segítenek,pedig nem.

1.rész-Találkozás a haldokló lánnyal

Fogalmam sincs, hogyan meséljem el ezt a történetet.
Azt se tudom,hogy kezdjek bele.
Talán használhatnék valami klasszikus nyitómondatot…
Mint például:“Azok voltak a legszebb idők;és azok voltak a legrútabb idők…”
De egyáltalán mit jelent ez?
Mármint, nyilván,valahol a világban valaki éppen a legszebb időket éli meg...
Fogalmam sincs, mit csinálok.

Na jó, tudják mit?
Egyszerűen belekezdek.
Ez a történet az utolsó gimis évem eseményeiről szól,amik tönkretették az életemet.
Meg az egyik történetemről, ami annyira rosszul sikerült, hogy valaki konkrétan belehalt.


*A RÉSZ, AMIKOR ELKEZDEM A VÉGZŐS ÉVET*


Miközben sétálok be az iskola épületébe,az elméletemen agyalok.
A következő volt az elméletem:A gimnázium a maga külön kis világát alkotta.Végzős koromra sikerült is elsajátítanom számtalan nemzetének különböző nyelveit és szokásait.
A Keménycsávók biccentését,A Füvesek öklözését,A Színjátszósok ártalmatlan agymenését.
Megállok a színjátszó terem előtt, és belépek az ajtón.
-Taehyung,hogy telt a vakáció?
-Vakáció.Egyáltalán mit jelent ez a szó?
Otthagyva őket,tovább folytatom az elméletem.
Tipikus esetben a gimi világának egy nációjához tartozik az ember,így azonban sosem lehet teljesen biztonságban.
Nekem viszont volt egy stratégiám.
Állampolgárságot szerezni minden országban.
Visszafogott,de jó viszonyt alkotni mindenkivel alkalmanként, futólag gondozni a kapcsolatot úgy,hogy az mindenki más számára teljesen észrevétlen maradjon.
Elsétálok pár lány mellett,épp a matekról beszélnek.
-Megjöttek az eredmények?
-Ah,eredmények.Azok mindig szarok.-mondom,majd tovább sétálok.
Bemegyek a tornaterembe és leülök  pár srác mellé.
Fenntartani a kapcsolatot a legkülöncebb országok állampolgáraival is.
Mint például Lee ShiHoo az emós srác,aki mellett épp ülök és kártyázunk.
-ShiHoo,menők a kártyáid.
-Kösz?-kapok mellé még egy fejbiccentést is.
Évekbe telt elnyerni a bizalmát.
Felállok és tovább megyek az ebédlő felé.
Ez az a hely ahová be se szoktam tenni a lábam.Minden egyes négyzetmétere vitatott fenségterület.
Így aztán mindig a történelem tanár irodájában ebédeltem.

Végül ezt a napot is túléltem.
Anyám kopogására kelek fel,vagyis inkább dörömbölésére.
-Bejöhetek szívem?
-Persze,mi a helyzet?-kérdezem,és felülök az ágyon.
-Először is, átnéztem a cuccaidat és láttam,hogy még ki se bontottad az egyetemi címjegyzéket.
-Anya, ne nézd át a cuccaimat..
-Megvitattuk a dolgot, és arra jutottunk, hogy átnézheti a cuccaidat.-hirtelen apa is termett.
-Mit kívánsz?Egy kis Yonsei?Sogang?
- A Yonseiba úgy se vennének fel.
- A Yonseiba valóban nem vennék fel.-besétál a szobába,és körül néz.
- Na… még valami?-nézek rá
- Ami azt illeti, van még valami.-mondja,és leül mellém az ágyra.-Apád és én szeretnénk beszélni veled egy szomorú dologról.
-Mi az?Mi történt?
-Épp most beszéltem Kang Minah-val,EunBi anyukájával.Ismered Minah-t ugye?
-Hát, nem igazán.
-De EunBi a barátod,nem igaz?
-Hát… igen,mármint… ismerjük egymást.
- EunBiről kiderült, hogy leukémiás.Most tudták meg.

És ekkor villámként csap belém a felismerés.


"-Megjöttek az eredmények?
-Ah,eredmények.Azok mindig szarok..."


-Aaaish,mekkora egy gyökér vagyok.Súlyos?
-Még rengeteg vizsgálatot fognak végezni. Egyelőre nem tudni.-lehajtja a fejét.
-Hát ez elég szar ügy.-mondom.
-Elég szar.-feleli apa is.
-Irtózatosan szar ügy.-mondja anya- Viszont, tudod,beszéltem Minah-val és ő úgy érzi, hogy te talán segíthetnél jókedvre deríteni EunBit.
-Aha… de, mint már mondtam,nem igazán vagyunk barátok.
-Csak menj át.
-És mit mondjak neki?“Szia, Taehyung vagyok, a srác, aki igazából sose foglalkozott veled de, hát, mivel most rákos lettél,van kedved lógni”?
- Ez nem fog működni,azt hiszi majd, hogy ironizálsz.-feleli rezzenéstelen arccal.

Kezembe temetem az arcom és azon gondolkozom,hogy hogy lehetek ilyen szerencsétlen.


*A RÉSZ, AMIKOR TALÁLKOZOM EGY HALDOKLÓ LÁNNYAL*


-EunBi!Valaki látni szeretne.
Lassú léptekkel sétál le a lépcsőn,majd megáll.
-EunBi!
-Mit akarsz Taehyung?Nincs szükségem szánalomra,nyugodtan elmehetsz.
-Nem, nem, nem érted…Nem szánalomból vagyok itt,hanem mert az anyám rám parancsolt.
- Az még rosszabb.-feleli mosolyogva.
Most veszem csak észre,hogy milyen szép.
Mielőtt még túlságosan is belemennék ebbe,elhessegetem a gondolatot.
-Igen,tudom.
-Nézd, most őszintén…Jól vagyok. Menj csak el.
- Oké, EunBi, figyelj rám egy pillanatra. Anyám pokollá fogja tenni az életemet,ha nem lógok veled.Nem győzöm hangsúlyozni,
mennyire rá van erre feszülve.Gyakorlatilag ő a
nyaggatás LeBron James-e.LeBron James egy kosaras, aki…
-Tudom ki ő.
- Nézd, én tudom, hogy nincs szükséged a segítségemre. Viszont nekem szükségem van a tiédre.
-Szükséged van a segítségemre?-hangosan felnevet,amitől nekem is mosolyognom kell
- Igen.Csak hadd lógjak veled egy napot. Aztán elmondhatom anyámnak,és már el is tűnök az életedből. Rendben?
-Rendben.

*Szereplők*

Kang EunBi
Kor: 19
Akut leukémiás.

Kim TaeHyung

Kor: 19

Park Jimin

Kor: 20

TaeHyung legjobb barátja.

Jeon JeongGuk 

Kor: 18

 

Jung HoSeok

Kor: 22

Kim NamJoon

Kor: 26

Min YoonGi

Kor: 23

Kim SeokJin

Kor: 25